Család / Életmód

Segítség, kamaszt nevelek! Avagy üdvözöllek a menny és a pokol határán

Segítség, kamaszt nevelek! Avagy üdvözöllek a menny és a pokol határán

Kedd reggel 5:20. Már most rossz anyának érzem magam, pedig még az első kávémon sem vagyok túl, a kutyát már megsétáltattam, adtam neki enni, a család még alszik. A kamaszomnak nulladik órája van. Tesi. Hát nem döbbenetes? Hetedikben már kötelező a nulladik óra. Ez az egész egy csöppet felforgatta a családi életünket, nagyban megváltoztatta a reggeli rutint. A kicsit nem visszük ilyen korán, hiszen jobb, ha minél kevesebbet tartózkodik közösségben, ezért apa visszakanyarodik a sulitól, és még egyszer nekivág, hogy a kisebbik is bejusson az iskolába (és ne az ügyeletben üldögéljen). Mindegy is, a nagyot ébreszteni kell, de ettől máris pokolnak érzem ezt a reggelt. Gondolom, sokan ingatják most a fejüket, hogy mi ebben olyan nagy cucc… de egy kamasznál ez korántsem egyszerű dolog.

Az én lányom nem szeret korán kelni, ahogy egyik tinédzser sem. Kínszenvedés minden reggel (a kedd különösen). Az „Anya, hagyjál már!” „Jaj, ne már!” és hasonló mondatokkal fűszerezett paplan alá bújás csak a kezdet. Egész öltözködés alatt morog mindenkire, de leginkább rám, a gonosz, rossz anyára, aki felébresztette legszebb álmából. Sajnálom kicsit, hiszen neki most az egész szervezete ezt kívánja a legkevésbé, és ennek biológiai okai vannak. 

De ki törődik a kamaszok hormonjaival? 

A kötelező óraszám kitalálói biztosan nem. Tény, hogy a tizenéves kamaszok hormonháztartása épp a robbanás küszöbén áll. Este sokáig pörögnek (igen, ilyenkor chatelnek a haverokkal, és nem, nem tudod megakadályozni), reggel pedig nem képesek felkelni. Ez nem azért van, mert lusták. Nem! A hormonjaik totálisan más irányba tolják őket, mint ahogy azt mi, felnőttek normálisnak gondolnánk. Az izmok és a csontok növekedése van fókuszban, tehát minden más mehet a levesbe – ahogy mondani szokták. És a hormonok játéka csak a jéghegy csúcsa. 

martin-dm/istockphoto.com

Egy kamasznak mindennel baja van

Felfoghatatlan számomra, hogy hogy lehet valaki ilyen lassú! Minden áldott reggel egy órát készülődik, gyök kettővel, ami persze egyrészről nagyon cuki, mert a szemem előtt érik nővé, másrészről viszont halálra idegesít, mert közben nem haladunk. Baja van önmagával, a tükörrel, mert nem azt mutatja, amit épp látni szeretne. Borzalmasnak látja a pattanásait, és hiába mondom, hogy ez természetes egy ilyen korú emberkénél, nem hisz nekem.

Mindent jobban tud, mintha már doktorált volna pszichológiából. Én meg csak féltem, hogy megfázik a veséje a haspólóban, vagy rászólnak a tanárok, hogy miért vesz fel ilyen ruhát.

Persze, próbáltam én megakadályozni ezerszer, de olyankor mindig sírás lett a vége („Csak én nem mehetek abban, amiben szeretnék! Ezt nem hiszem eeel!”). Ilyenkor nem igazán voltam a helyzet magaslatán, mivel nem tudtam jó indokot mondani a póló ellen, csak a saját nemtetszésemet. Ez meg ugye kevés egy kamasznak. Ő ebben látja magát szépnek, ezért hát hagyni kell. Erre jutottam. Lehet, hogy ez visszavonulás, menekülés, de mivel a gyermeknevelésnek nem egy háborúnak kell lennie, jobbnak láttam néhány dologban engedni, visszatérni a laza énemhez, és becsukni a szemem. És, mivel egy rövid póló miatt nem történhet tragédia, mi bajunk lehet?   

A cikk a következő oldalon folytatódik. Kattints ide a lapozáshoz >>

Oldalak: 1 2

Még nem szólt hozzá senki. Legyél te az első!

    Írj egy hozzászólást