Amikor az első órán elkezdtünk ismerkedni az ászanákkal (még csak elméletben), a légzőgyakorlatokkal, és egyáltalán az egész mögöttes filozófiával, nem hittem el, hogy meg tudom csinálni. Nem vagyok én ilyen hajlékony, és egy kicsit távolinak éreztem a mondanivalót is. Szóval voltak félelmeim. Az oktató azonban a puszta jelenlétével megnyugtatott mindenkit.
Éreztem, hogy ez más. Ez nem a fitneszterem legtrendibb aerobic órája, ahol a hátsó sorban meghúzom magam.
Nem éreztem azt, hogy mindenki engem néz, hogy milyen béna vagyok. Fellélegeztem, hogy jó helyen vagyok. Belekezdtem hát eddigi életem egyik legnagyobb kalandjába, ahogy mondani szokták, kiléptem a komfortzónámból. Negyvenen túl már azt gondoltam, semmi újat nem tudhatok meg a saját személyiségemről, a működésemről, de ahogy ez lenni szokott ezekkel a komfortzónán túli élményekkel, rengeteget tanultam önmagamról.
Megtanultam hogy vagyok annyira erős, hogy szembenézzek a félelmeimmel.
Már eleve az óriási lépés volt, hogy ennyire más dologba kezdtem, mint az eddig megszokott mozgásformáim. Eddig a gyors mozgásokkal próbálkoztam, azoktól éreztem, hogy adnak valamit, de ahogy telt az idő, éreztem, hogy minden túl gyors körülöttem. Lassítani kell… Élni… És persze nem tartani olyan dolgoktól, amelyek valójában nem is léteznek, csak elképzelem őket saját magammal kapcsolatos negatívumként. Listát írtam, hogy mik azok a dolgok, amelyek félelmet keltenek bennem. Minden jógaórán próbáltam ezekre koncentrálni, és minden alkalommal megszabadulni valamelyiktől. Nem mondom, hogy könnyen ment, de a meditációs szakaszban mindig egyre közelebb jutottam a megoldáshoz. Olvass még a témában
