Mindenki érezte már úgy életben, hogy nincs a helyén, nem alkalmas egy feladatra, függetlenül attól, hogy reálisan látta a helyzetet vagy sem. A „nem vagyok elég jó” érzése időnként felütheti a fejét, de mit tegyünk, ha a gondolat kórósan belefészkelte magát a fejünkbe?
Aki mélyen meg van győződve arról, hogy nem ért a munkájához, még látszólagos sikerei sem hitetik el vele, hogy jó a szakmájában vagy az élet egyéb területein, ráadásul úgy érzi, nem érdemli meg azt, amit elért és egy napon kiderül róla az alkalmatlansága, az nagy eséllyel imposztor szindrómában szenved.
Az illető legbelül hiszi, hogy valójában egy csaló „imposztor”, aki megtéveszt másokat, a látszólagos sikerekre érdemtelen és előbb-utóbb fény derül arra, ki is ő valójában. Érdekes, hogy minél sikeresebb egy adott területen, annál jobban erősödik benne az alkalmatlanság érzése.
Éppen ezért nehéz szabadulni a szindrómától, hiszen még ha el is jut valaki a felismerésig, hogy az érzései nem a valós helyzetről árulkodnak és tudja, hogy másként kellene önmagáról vélekednie, az érzéseket nagyon nehéz megváltoztatni.
A változás akkor történik meg, ha már érzések szintjén sem jelenik meg önmagunk megkérdőjelezése.
Milyen jelek utalnak arra, ha valaki imposztor szindrómával küzd?
Jellemző lehet a folytonos rettegés, hogy mások előtt kimondja a véleményét, gondolatait, kifejezze vágyait, mert fél a következményektől. Sokat agyal azon, mit gondolnak róla mások, gyakran bizonytalan a döntéseiben. Lebecsüli magát, azt gondolja, hogy egy olyan ember, mint amilyen ő is, nem érhet el sikereket, így gyakran átadja a lehetőséget másnak. Sokszor meg sem próbálkozik a feladattal, mert azt gondolja, úgysem sikerülhet. A sikeres embereket magától teljesen eltérő személyeknek hiszi, akik tökéltesek, hibátlanok.
Az önbecsülés ilyen mértékű hiánya gyökerezhet a gyerekkorban, amikor is az érintett személyben rögzül, hogy azok az emberek, akikre felnéz, mások, mint ő, szinte sérthetetlenek. Valójában nem ismeri őket eléggé, nem látja a nagyon is létező hibáikat, míg saját szorongásait, félelmeit közvetlen közelről látja.
Másokról el sem tudja képzelni, hogy ugyanolyan bizonytalanok, szorongóak, mint ő maga. Pedig pontosan ez a gondolat tudná kimozdítania a tévképzeteiből, vagyis ha képes lenne elfogadni, hogy mások is átélik a bizonytalanságot és közel sem tökéletesek, legfeljebb annak mutatják magukat.