Talán már 10 éve is van, hogy két barátnőmmel minden nyáron eltöltünk egy hétvégét a Balatonnál. Szingliként, kapcsolatban, eljegyezve vagy már férjnél, ez a hétvége mindig csak a miénk volt. Aztán jöttek a gyerekek…
Az első pasi, aki erre a szent hétvégre velünk jöhetett, az egyik barátnőm kisfia volt. Hárman terelgettük-babusgattuk, így is sikerült a második napon egy akrobatamutatvány közben fejre esnie, homlokkal előre csattant a betonon.
Aztán kettőt pislogtunk, és idén nyáron ott álltunk a balatoni nyaraló kertjében hárman, öt gyerekkel, a legidősebb iskolába megy, ha ráncolja, még mindig látszik a homlokán a heg.
„Mikor hárman voltunk egyre, betörte a fejét. Most öten vannak, legyen az a cél, hogy ugyanannyit viszünk haza, amennyivel jöttünk, az se baj, ha nem pont ugyanezeket” – nevettünk, miközben a gyerekek éppen egy papírsárkány kötelével tekerték körbe a kert minden egyes tereptárgyát, de ebben a nevetésben kicsit benne volt, hogy tényleg nem tudtuk, hogy bírjuk ki ép ésszel ezt a hétvégét.
Minden kisgyerekes szülő tudja, hogy gyerekkel nyaralni minden, csak nem pihentető. A 10 hónapos és 7 éves között eloszló öt csemeténk mindegyikének megvolt a maga rigolyája, ráadásul, mivel az ország különböző pontjain lakunk, és csak ritkán tudunk találkozni, nem is feltétlenül ismerjük az egymás gyerekeihez vezető megoldásokat, legfeljebb csak az ösztöneinkre hagyatkozhattunk.
Öt gyerek mellett folyamatosan figyelni kell arra, hogy éppen kinek lesz túl sok az inger – szinte biztos, hogy mindig van valaki, akinek éppen igen – hogy ki éhes, ki szomjas, kit csípett meg a csalán, kiről jött le a naptej és ki az, akinek pisilni kell.
Valaki mindig sír, valaki mindig a lábad alatt van, valakinek mindig éppen át kell öltöznie. Sokkal kevesebb szó esik pasikról, munkáról vagy arról, hogy milyen könyvet olvastunk utoljára vagy mit láttunk a moziban, és sokkal több iskolaválasztásról, TSMT-ről, logopédusról és ételérzékenységről. A “Napfény járja át a szívem újra” helyett a Maszkabál szól a CD-lejátszóból, és több fogy a zabkásából, mint a sportfröccsből – legalábbis napközben.
Mert este, mikor végre mindenki ágyban van, azért találkozunk a konyhában, és a bébiőr ciripelése mellett kinyílik egy üveg bor. Vagy kettő.
Visszafojtott hangon nevetünk, hogy nehogy felébredjen valaki, elsuttogjuk, mi történt velünk az elmúlt egy évben, mit várunk, mit remélünk és mitől félünk, minek örültünk és mit bánunk.
Közben tudjuk, hogy minden ébren töltött órát magunktól vesszük el, mert a gyerekek reggel ugyanúgy ébrednek majd, és ugyanúgy mederben kell tartani a napot, mégis, szükségünk van erre. Szükségünk van arra a pár órára, amikor felnőttek lehetünk, amikor egymásra figyelünk úgy, ahogyan tíz éve is figyeltünk, és még nem is sejthettük, mekkora érték lesz majd egykor a hallgatás.
Aztán eljön a reggel, és minden kezdődik elölről. Valaki gyümölcsöt pucol, valaki mosogat, valaki vizet hord a kismedencébe, és közben már harmadjára felejtjük el, hogy kávét is akartunk főzni.
De aztán van egy perc, csak egy rövid pillanat, amikor csend van. A teraszról nézem a gyerekeket, a barátnőm egy csésze kávét ad a kezembe, és én a fiára meg a lányomra mutatok, akik éppen egy marék vadvirágot próbálnak egy fűszállal csokorba kötni egy fa árnyékában.
„Együtt játszanak a gyerekeink” – mondom, és nem is kell mondanom semmi mást. Mosolyog, megérti. Fáradtak vagyunk, és talán nem volt még nyaralás, ami fáradtabbá tett bennünket. És soha nem voltunk még szerencsésebbek.