Mindig is tudtam, hogy újságíró szeretnék lenni. Nem volt ez tudatos döntés, sokkal inkább egy mélyről jövő érzés. Gyerekként rajongtam az újságokért: imádtam a színes fotókat, a betűk tengerét, a történeteket, amikben mindig volt valami varázs. Kivágtam a kedvenc képeimet, összeragasztottam őket, és elkészítettem a saját „újságomat”. A lapok illata és a szavak játéka már akkor elvarázsolt.
Az iskolában az irodalom és a nyelvtan voltak a kedvenc tantárgyaim. Szívesen írtam fogalmazásokat, olvasónaplókat, és mindig izgatottan vártam, mit szól hozzájuk a tanár. Az írás számomra nemcsak feladat volt, hanem öröm – egy lehetőség, hogy kifejezzem magam. Már akkor éreztem, hogy a történetmesélés az, amiben igazán önmagam lehetek.
„Nem biztos szakma” – de mégis hittem benne
A középiskola vége felé sokan próbáltak lebeszélni az újságírásról. „Válassz inkább valami biztosabbat”, „nem könnyű megélni belőle”, „úgyis kihal a nyomtatott sajtó” – hallottam újra és újra. Ezeket a mondatokat persze jó szándékból mondták, de azt éreztem, hogy ha engedek, később megbánom. Olvass még a témában
Nem a könnyű utat választottam, hanem azt, ami belülről hívott. Akkor még nem tudtam, mennyi munka, bizonytalanság és újrakezdés vár rám – csak azt, hogy ha írok, boldog vagyok. Ez pedig mindig segített átlendülni a nehézségeken.
