Nemrég az iskola előtt álltunk néhány anyukával, vártuk a gyerekeinket. Miközben próbáltuk udvarias beszélgetéssel kitölteni a perceket, a lányom egyik osztálytársának az anyukája felsóhajtott, és zavartan mesélni kezdte, hogy délután körmöshöz megy, bár már kétszer áttetette az időpontot. Mostanra egyrészt már tényleg nagyon le is nőttek a körmei, másrészt már szinte kellemetlen lenne ismét új napot kérni, pedig úgy érzi, kellene, mert bűntudata van: szalad a lakás, a gyerek tornacuccát ki kellene mosni, a múlt heti betegség miatti matek házit is pótolni kéne. A mondat végére már hallatszott rajta, hogy miközben nagyon szeretné, ha végre rendben lennének a körmei, legszívesebben vissza is mondaná az egészet, csak hogy ne érezze magát önzőnek.
A többi anyukával persze egyből biztosítottuk: menjen csak a körmöshöz, ennyi jár neki, sőt még több is. Hiszen egész héten rohan a családért, gondoskodik, szervez, pakol, figyel, helytáll. Ha valaki, akkor ő megérdemli a törődést. Ő is bólogatott, de látszott rajta, hogy fejében még mindig vitatkozik magával – mintha a pihenés lenne a legvitatottabb luxus, amit egy anya magának adhat.
És ahogy ott álltam, arra gondoltam: ha kívülről ilyen könnyű észrevenni, amikor valaki túl szigorú magával, akkor saját magunkon miért nem látjuk ugyanezt? Miért természetes az, hogy a pihenést csak akkor engedjük meg magunknak, ha valamilyen „hasznos” indokkal igazolni tudjuk? Miért kell azt mondanunk, hogy „kipihenten jobb anya leszek”, miért nem elég annyi, hogy „én is vagyok olyan fontos, mint bárki más a családban”? Olvass még a témában
Anyaként különös tehetségünk van arra, hogy háttérbe toljuk magunkat.
Sokszor észre sem vesszük, ahogy lassan minden más és mindenki más válik elsődlegessé – a munka, a gyerek igényei, a házimunka végtelensége, a tennivalók hegye.
Feláldozunk időt, energiát, alvást, olykor a testi-lelki jóllétünket is. És persze mindezt szeretetből.
Mert ki ne akarná a legjobbat a gyermekének? De vajon tényleg azt adjuk nekik, amire szükségük van, amikor bedaráljuk magunkat?
Az utóbbi években egyre többet gondolkodom azon, hogy mit lát ilyenkor a lányom. Látja, hogy építem az életét, gondoskodom róla, szervezem a napjait – de azt is látja, milyen ritkán ülök le, milyen ritkán engedem meg magamnak, hogy ne csináljak semmit. Látja, hogy a pihenés nekem is csak akkor fér bele, ha előtte mindent kipipáltam. Ami ugye soha nem történik meg.
Pedig azt szeretném, hogy ő majd felismerje a saját határait. Hogy tudja: a teste és a lelke nem végtelen erőforrás, és nem szégyen megállni, megpihenni. Azt szeretném, hogy később legyen bátorsága nemet mondani, amikor valaki túl sokat kér tőle. Hogy ne sodródjon bele abba a generációkon átívelő mintába, amely szerint egy nő – pláne egy anya – akkor jó, ha mindig tesz, mindig rohan, mindig másokért van.
De hogyan tanítsam meg neki mindezt, ha közben én sem merek pihenni? Ha soha nem teszem magam prioritássá, nem csak továbbadom ezzel azt a belénk kódolt nyomást, hogy egy anyának mindig dolga van? Hogy az anya, aki le mer ülni, az biztosan rosszul végzi a dolgát? Hogy a fáradtságot el kell rejteni, a határokat pedig el kell tusolni?
A gyerekek a példából tanulnak – nem abból, amit mondunk, hanem abból, amit csinálunk.
Ha azt szeretném, hogy a lányom elég fontosnak tartsa magát ahhoz, hogy vigyázzon magára, akkor először nekem kell megtanulnom ugyanezt. Ha őt arra akarom tanítani, hogy merjen pihenni, akkor nekem is meg kell tanulnom pihenni.
És ez nem egy könnyű része az anyaságnak: megengedni magunknak azt, amit a gyerekünknek ösztönösen megengednénk. Elfogadni, hogy a saját jóllétünk nem önzőség, hanem alapfeltétel. Hogy a pihenés nem jutalom, hanem szükséglet. Hogy a gyerekünk akkor nő fel egy egészséges, önmagát tisztelő felnőtté, ha látja: az anyja is képes szeretettel bánni saját magával.
A lányomnak azt szeretném átadni, hogy az én-idő nem luxus. A feltöltődés nem lustaság. A pihenés nem gyengeség. Ehhez azonban magamnak is meg kell tanulnom ezt.
