Sokan esünk abba a hibába, hogy az önképünket kizárólag a képességeinkre építjük. Én is sokáig azt hittem, hogy a kompetenciám – az, hogy miben vagyok jó, mit tanultam meg – egyenlő az emberi értékemmel.
Pedig az egészséges önbecsülésnek van egy másik, sokkal mélyebb rétege is: az az eredendő érzés, hogy pusztán létezésemnél fogva ugyanolyan értékes lehetek, mint bárki más. Amikor a summa cum laude diplomámat szorongattam, vagy az első könyvemet tartottam a kezemben, azt vártam, hogy ez a belső alap végre megszilárdul. De nem így lett.
Nemrég szembejött velem Alice Boyes egyik írása. Ahogy a pszichológus által összeállított listát olvastam, egyértelműen magamra ismertem. Az ismerőseim gyakran dicsérnek, sorolják az eredményeimet, én pedig csak bólogatok, de belül nem érzem a súlyát mindannak, amit mondanak. Szóval mesterien megtanultam érvényteleníteni a saját sikereimet, mintha azok csak a véletlen művei lennének, nem pedig az én értékem bizonyítékai – Alice Boyes tükröt tartott elém. Olvass még a témában
Niki dietetikusból lett divattervező. Ma már különleges kreációkat készít
„Amikor egy pasinak vetkőztem, a kutyám teljesen bezsongott” – Állati vicces helyzetek
Ezt hozza 2026. március 10. a numerológia szerint: vágysz a változásra és az új kalandokra
„Felszabadító öregnek lenni” – Idősebb emberek arról, mennyire élvezik a korukat
Nem szuperhős, aki mindent magára vállal
Az egyik legnehezebb felismerésem az volt, hogy a túlzott önállóságom valójában az alacsony önértékelésem álarca lehet. Korábban gyakran éreztem úgy, hogy mindent egyedül kell megoldanom, és a segítségkérés a gyengeségem beismerése lenne. Legyen szó egy feszültséggel teli orvosi vizsgálatról vagy a ház körüli teendőkről, meggyőztem magam, hogy „profi felnőttként” nincs szükségem támogatásra.
Ma már szerencsére beláttam, hogy ez a fajta makacs függetlenség nem erő, hanem félelem attól, hogy ha nem vagyok tökéletesen önellátó, akkor nem vagyok elég értékes. Szerintem ez a területen fejlődtem a legtöbbet, bár még mindig sokszor eszembe jut, hogy „túl sokat kérek” másoktól, amikor segítséget igénylek.
Mindenki hibázhat, csak én nem
Érdekes kettősség, hogy míg másoknak bármikor megengedem a hibázást, mint a tanulási folyamat természetes részét, magammal szemben könyörtelen voltam és vagyok.
Általában elvárom, hogy mindenben azonnal brillírozzak, még olyan területeken is, amikhez semmi közöm nem volt korábban.
Ha visszatekintek, tisztán látom, hogy sosem adtam meg magamnak a kezdőknek járó türelmet. Közben persze tisztában vagyok azzal, hogy ha nem vagyunk képesek elfogadni, hogy a fejlődéshez botlásokon át vezet az út, akkor minden új kihívás csak egy újabb lehetőség lesz az önostorozásra… Meg kell tanulnom, hogy a „még nem tudom” nem egyenlő azzal, hogy „nem vagyok rá alkalmas”.
Amikor a világ baklövései is az én vállaimat nyomják
Gyakran éreztem feszültséget olyan helyzetekben is, amikről egyáltalán nem tehettem, mintha a világ minden apró döccenője az én tökéletlenségemet bizonyítaná. Előfordult például, hogy ha a gyerekemnek rossz napja volt az iskolában, azonnal megkérdőjeleztem, hogy vajon nem a nevelési elveim hibásak-e teljesen.
Nyilván csak utólag merült fel bennem, hogy itt esetleg más tényezők is közrejátszhatnak, mint az én anyai hibáim. Pedig az élet néha egyszerűen csak megtörténik velünk, és egy váratlan nehézség vagy mások mulasztása semmit nem von le a belső méltóságunkból.
A hiányra koncentráltam, nem az eredményre
Sokkal könnyebb arra gondolnom, amit még nem értem el, mint arra, amit már igen. Ez egy véget nem érő mókuskerék: ha éppen sokat dolgozom, bűntudatom van, mert gyorsabban kellene haladnom és még többet elérnem.
Ha viszont rákapcsolok, és még többet vállalok, azonnal jön a másik hang: többet kellene élnem, pihennem, a családommal lennem. Ha befektetek a fejlődésembe, rögtön megkérdőjelezem, nem vállalom-e túl magamat, vagy nem vagyok-e önző, hogy a családtól veszem el a pénzt erre.
Rájöttem, hogy ezzel a mentalitással mindig a következő lépcsőfokra néztem, ahelyett, hogy megálltam volna egy pillanatra körülnézni azon a teraszon, amit már korábban hozzáépítettem a házamhoz…
A felismerés, hogy az eredményeim nem fogják helyettem elvégezni az önszeretet belső munkáját, fájdalmas, de egyben felszabadító is. Úgyhogy az utam most arról szól, hogy megtanuljam elválasztani a sikereimet és a kudarcaimat a valós lényemtől. Mert talán az a bizonyosság adhatja a legtöbbet az életünkhöz, hogy segítségre szorulva, hibázva vagy „épp csak létezve” is szerethetőnek születtünk.
