Egy gyerek érzése minden esetben jogos. Ártatlanul jön a világra és a szülei felelősek sorsáért. Ahogy növekszik, úgy fejlődik ki saját személyisége, identitása, melyre már nem csak a szülei vannak hatással. Idővel pedig a szülők teljesen háttérbe szorulnak, legalábbis jó esetben így történik. Ez lenne a felnőtté válás folyamata ideális körülmények között.
A fejlődés útja
Gyerekként a felnőttekre istenekként tekintünk, nem is kérdőjelezzünk meg őket igazán. Nem csak szüleink esetében, bármelyik felnőtt hatással van a gyerekekre. A fizikai világ tudatlanságával születünk meg és a felnőttek dolga a gyereknek mindent megtanítani az őt körülvevő világról. Az már egy másik kérdés, hogy ki milyen módszert alkalmaz ehhez. Az idő múlásával, ahogy kezdünk öntudatra ébredni, elkezdjük felfedezni saját identitásunkat, személyiségünket. Ezt valóban formálják a szülők, de van benne egy nagyon misztikus vonal is, ugyanis nem tőlük ered valódi énünk.
Bár sokat formálnak rajtunk és általuk felveszünk bizonyos szokásokat, nem rajtuk múlik teljes egészében, hogy milyen felnőtté válunk.
Ha így lenne, most biztosan senki nem ott tartana, ahol. Tehát a fejlődési folyamatra már hatással lesznek az osztálytársak, tanárok, barátok és a mára már a közösségi média is. Ekkortájt egyre jobban távolodunk a szülőktől, hiszen mi magunk akarjuk felfedezni, hogy kik is vagyunk valójában. A lázadó korszak után pedig jöhet az igazi szárnypróbálgatás a való életben. Kezdetben még talán fogják a kezünket, de idővel kötelességük elengedni.
Kiből lesz igazi felnőtt?
Kikerülve a való világba, természetesen érkeznek az első igazán nagy pofonok és csalódások. A szülőknek nem az a dolguk, hogy ezektől megóvják gyermekeiket, hanem, hogy felsegítsék őket, ha padlóra kerülnek. A tapasztalást senkitől nem szabad elvenni, még akkor sem, ha szülő-gyerek kapcsolatról van szó. A mondás szerint, miszerint az okos más kárán, a buta sajátján tanul, roppant régimódi világnézet és biztosan abban az időben született, mikor a gyerek arra volt ítélve, hogy kizárólag szülei akaratát teljesítse.
Mondhatnánk, hogy a felnőtté válás időszaka az anyagi függetlenséggel kezdődik, de ez csak az érem egyik oldala. Valóban fizikai síkon ezt jelentheti, de ami ennél is fontosabb, hogy érzelmileg is megtörténjen a leválás. Vagyis, ha éppen a főnök leordítja a fejünket, ne édesanyánktól várjuk a megoldást. Természetesen adhat lelki támogatást és nem is kell kirekeszteni az életünkből, de törekedni kell az érzelmi önállóságra is. Stabilan állni, megbirkózni saját érzéseinkkel, majd folyamatosan talpra állni, ezt jelenti az igazi felnőttéválás.
Ő a hibás!
Amikor csak fizikai síkon történik meg a felnőttéválás, kialakulhat egyfajta düh az illetőben, amit kire másra, mint szüleire tudna leginkább rányomni. Könnyebb így, mert nem kell szembenézni önmagával és esetleges hiányosságaival. Gyerekként még okolhatjuk a szüleinket bizonyos dolgokért, de felnőttként már szabad döntési jogunk van, tehát gyávaság mindenért őket hibáztatni. A transzgenerációs minták ott vannak minden családban, így szüleink is egyfajta általuk nem választható mintával érkeztek bele a gyereknevelésbe és csak azt tudták továbbadni, amit ők kaptak.
A minták alól nehéz szabadulni, de bárki dönthet úgy, hogy megtöri az ördögi kört és saját akaratából másképp alakítja sorsát.
Ez egy felnőtt ember hozzáállása. Vannak, akik ötven éves testben is gyerekként élnek és léteznek húsz évesek is felnőtt lélekkel. A testi fejlődést gyakran lehagyja az érzelmi része, ezért mindenképpen a felelősségvállalás az egyik alappillére a felnőtt létnek. Amíg nem tart itt valaki, addig mindig könnyebb lesz a szülőket okolni, hiszen az ő szeretetük a legstabilabb, gondoljuk, hogy bármit kibírnak.
Azt felejtjük el olyan sokszor, hogy a szülők nem istenek, hanem ugyanolyan emberek, mint mi. Tele hibákkal, tévedésekkel, kétségekkel és félelmekkel. Ugyan több tapasztalattal rendelkeznek, de nem hibátlanok. Elfogadva őket, megbékélve gyerekkorunkkal, bárkiből válhat sikeres, boldog, érzelmileg is felnőtt ember.