Halandó testben élni és halandó testben élő embereket szeretni bizony nehézzé teszi az életet – mondja Annie Wright pszichológus.
De vannak, akiknek (főleg a 30-as és 40-es éveiben) az élet még keményebb lehet: azoknak, akik kapcsolati trauma hátterűek.
Ha az élet egy ház, amely alapokra épül, akkor azoknak, akik kapcsolati trauma hátterűek, szinte mindig vannak olyan repedések a ház alapjain, amelyek másoknak, akik nem traumás hátterűek, egyáltalán nem (vagy jelentősen csökkentett módokon). Az alapzat repedései pedig a házat kevésbé stabillá, ellenállóvá vagy otthonossá tehetik.
A kapcsolati traumák gyakran repedéseket okoznak az élet alapjaiban
Mit jelent kapcsolati traumás háttérből származni? A kapcsolati trauma háttér, az a trauma, amely idővel egy erőkiegyensúlyozatlan és diszfunkcionális kapcsolat kontextusában (általában a gyermek és a gondozónő között) alakul ki, amely számos összetett és elhúzódó biopszichoszociális hatást eredményez az egyénen, aki átvészelte a traumát.
Ezek a trauma hátteréből származó biopszichoszociális hatások gyakran magukban foglalhatják:
- Maladaptív hiedelmek önmagadról, másokról és a körülötted lévő világról. Például: „Túlságosan összetörtem ahhoz, hogy szeressenek, soha senki nem fog szeretni.” Vagy: „Senkiben sem lehet megbízni; mindenki mindig elhagy engem”, vagy „A világ arra törekszik, hogy elkapjon engem, résen kell lennem.”
- Maladaptív viselkedések az elviselhetetlen érzések (sebezhetőség, magány, félelem stb.) megküzdésére. Például: táplálkozási zavar kialakulása, kockázatos szexuális viselkedés, megszállottság a munkával kapcsolatban, vagy kábítószerek használata a kábultság érzésére.
- Kihívások érzelmi szabályozással és megfelelő érzelmi kifejezési képességekkel. Például: gyakran kirobbanó dühöt tapasztalsz, érzelmek hiányát érzed, és nem tudod/nem akarod megosztani érzelmeidet másokkal.
- Csatlakozási sebek. Például: elkerülő, szorongó vagy szervezetlen (szemben a biztonságos) kötődési stílus kialakítása válaszul az átélt nem biztonságos kapcsolati tapasztalatokra.
Legtöbben csak akkor döbbenünk rá, mennyi repedés van az érzelmi életünk alapján, ha elérjük a 30-as és 40-es éveinket.
Miért van ez?
Mert amikor fiatalok vagyunk és felnövünk – tinédzserként és fiatal felnőttként – az életházunk, amely bármilyen alapra épül, általában egy emeletes ház, nem pedig többszintes ház, és így nem érezni annyira az alap repedéseit.
Életünk korai szakaszában a legtöbbünket még mindig anyagilag és logisztikailag támogatják a gondozók (bárha rosszul is működnek) és/vagy olyan intézmények, amelyek célja a fiatalok és a kiszolgáltatottak védelme és gondozása (például nevelőszülői gondozás, védelmi rendszerek és iskolák).
Azzal együtt, hogy továbbra is másokra támaszkodhatunk pénzügyi és logisztikai támogatásban (általában), ezekben az életszakaszokban viszonylag hiányoznak a jelentős felelősségek és kiváltó tényezők, amelyek egyébként életünk pszichológiai alapjait próbára tennék.
Természetesen életünk korai évtizedeiben is lehetünk kapcsolatokban (családdal, barátokkal, osztálytársakkal), de ezek a kapcsolatok gyakran nem azt követelik meg, amit a későbbiekben megkövetelnek tőlünk.
Például az, hogy valakinek nyolcadik osztályban a legjobb barátja legyünk, sokkal kisebb felelősség, mint évtizedekkel később egy csecsemő és kisgyermek szülőjének lenni. Ezekben a korai évtizedekben még mindig megengedhető, hogy fejlődési szempontból fiatalok legyünk, mert fejlődési szempontból fiatalok vagyunk.
Később, a 30-as években azonban sokkal nagyobb lesz a tét, a házunkra sokkal több emelet és több teher rakódik, és az alapok repedezései egyre nyilvánvalóbbá válnak – a jó hír, hogy még ekkor sem késő javítani rajtuk.