A halál városa egykor „Kashi”, azaz „Fény városa” néven volt ismert. Az angol író, Richard Lannoy „A sötétség és az álom városának” nevezte. Egy hosszú és gyakori hallucinációkkal teli könyvében idézte az egykor Benaresnek nevezett város rendőrfőfelügyelőjét. A rendőr leírta „a nők templomokból való elrablását, az Isten nevében történő prostitúciót, a zarándoklatokon a lopás elterjedtségét, az aghorik kannibalista szokásait, a hamis tantrikusok részeges orgiáit”.
A városban egyáltalán nem ritka, hogy az utcákon holttesteket cipelnek a hatalmas, égő máglyák felé, miközben az élők dicsőítő énekeket kántálnak.
Amikor a nyüzsgés lecsendesedik
India városai mindenfelé nagyon nyüzsgők és intenzívek – egyfajta sokkterápiaként érhetik az európai utazót -, de a szent város egy teljesen sajátos kategóriát képvisel. A forgalom minden irányból az út minden centiméterére zúdul, mégis, a hely nem rendelkezett közlekedési lámpákkal. Itt-ott egy-egy idősebb rendőr, maszkkal a szája előtt, reménykedve nyújtja ki a karját, miközben autók, tehenek, biciklik, teherautók zúgnak el mellette figyelmetlenül. A forgalmas út közepén – Varanasi Ötödik sugárútja – kutyák alszanak, és a szélén és a járdán emberek fekszenek kinyújtózva pihennek. Talán alszanak, talán egyikei azoknak, akik meghalni érkeznek a városba.
És ez a város legcsöndesebb időszaka: Kharmas idején senki sem beszél esküvőkről vagy ünnepekről, a hívő lakosság hallgatásba burkolózik, mintha csak sötét átok nehezedne a helyre. Január 14-én aztán feloldódik az időszak, és a város ünneplésbe nem kezd. Olvass még a témában
