„Ha elesel, még meg is pofozlak.”
Ezen a téren talán a legtöbbet fejlődtünk és szeretném azt hinni, hogy ezt generáció szintjén mondhatom. A fizikai fenyítés számomra elképzelhetetlen, bárkivel szemben, a saját gyerekemmel szemben pedig aztán főleg. A legtöbb esetben a hibázás önmagában is elég tanító erejű, és talán ha elég sokszor megütik a bokájukat, amikor szembemennek a figyelmeztetésünkkel, akkor talán idővel rájönnek, hogy érdemes ránk hallgatniuk. A félelem nem tanít, csak bezár, az empátia viszont megnyit – én inkább az utóbbit szeretném továbbadni.
Mindezek után hozzá kell tennem: nem ringatom magam abba az illúzióba, hogy a lányom egyszer majd felnő, és azt mondja: „Anya, te tökéletes voltál.” Tudom, hogy valami úgyis be fog égni neki. Egy félmondat, egy rossz nap, egy elcsúszott pillanat, egy emlék, amikor nem úgy voltam vele, ahogy ő igényelte volna. De ha más nem, talán az is beég majd, hogy próbálkoztam és minden helyzetben feltétel nélkül szerettem.