„Ha nem hagyod abba a sírást, majd én adok okot rá!”
Gyerekként nem értettem, hogyan lehet valakit a könnyei miatt megszidni. Ma már tudom: a felnőttek sokszor nem a sírástól, hanem a saját tehetetlenségüktől tartottak és azért mondták ezt, mert képtelenek voltak mit kezdeni a gyengeséggel, a gondoskodás szükségességével. Én mégis szeretném, ha a lányom soha nem szégyellné az érzéseit. Ha tudná, hogy sírni lehet, sőt, néha muszáj is, és hogy nem kell mindig erősnek lenni, mert nem az állandó nyugalom a legnagyobb erény, hanem az, ha kapcsolódni tudunk a másikhoz. Persze, ösztönszerűen, vigasztalva én is sokszor mondogattam neki, hogy „ne sírj” és hogy „nyugodj meg”, aztán amikor rájöttem, mit kérek, próbáltam javítani: „akkor meg tudjuk beszélni, mi a gond”.