A felnőtt indulatai és érzelmei jelentősen alakítják gyermekük viselkedését, akár átmeneti, akár komolyabb konfliktusokról van szó. A gyerek érzelmi céljai sokkal egyszerűbbek és áttekinthetőbbek. Gyakran játszmákat játszanak, mert nem tudják másként felhívni a figyelmünket érzéseikre. Ha a játszmáikat felismerjük és felfedjük hátterüket, akkor képesek vagyunk velük együtt megoldani a problémákat. Cikkünkhöz F. Várkonyi Zsuzsa: Már százszor megmondtam… (Magyar Könyvklub, 2001) című könyvét használtuk.
Tipikus helyzetek, játszmák
Vannak típushelyzetek, amelyek rendszeresen gondot okoznak az együttélésben, és megoldásukat az indulatok pillanatnyi levezetése nem hozza meg.
Az ilyen helyzeteket a résztvevők úgy jellemzik, hogy „Mert te soha…”, „Mert nálunk mindig…”. Többségük sok családon belül azonos módon zajlik le. Azonos sorsok nem léteznek, de hasonlóak igen.
A rendszeresen ismétlődő forgatókönyveket Eric Berne játszmáknak nevezte el. A játszmától a felek érzelmi kielégülést várnak, mindketten győzelemre törekszenek, és nem folytatható, ha valamelyik játékos kiszáll a játékból. Ilyen játszma például a „Mert nem szeretsz…”.
Ennek lényege, hogy a gyermek bűntudatot kelt a felnőttben, aki megadja, amit kér.
A gyerekkor része
A játszmák kezdeményezése hozzátartozik a gyerekkorhoz.
Amikor a felnőttben tudatosodik a gyerek célja, önmaga és a gyerek számára érhetően meghatározza, és elfogadható más megoldást tud javasolni, nem alakul ki játszma.
Például a gyerek azt mondja reggel, hogy nem tud iskolába menni, mert fáj a hasa.
A szülő tudja, hogy a gyerek nehezen viseli a magas csoportlétszámot, de nem azt válaszolja, hogy muszáj iskolába menni, hanem megkérdezi a gyerektől, hogy mit javasol a helyzet javítására, enyhítésére.
Például azt, hogy iskola után elmennek együtt a játszótérre.
Ettől kezdve a játszma megszűnik, és nem fog a gyerek a nehézségek elől betegségbe, gyengeségbe menekülni, még felnőttkorában sem.
„Én nem tudok…”
A gyerekek gyakran hivatkoznak tehetetlenségre.
Játszma akkor alakul ki, ha a gyerek számíthat rá, hogy ez a mondat varázsigeként fog hatni, és mentesíteni fogja feladata alól.
A gyerek tudja, hogy a szülőt zavarja, ha valamit lassan csinál (pl. öltözködik, rendet rak), ezért inkább elvégzi helyette a feladatot.
Ezekben a helyzetekben a játszma szintén úgy építhető le, ha a gyerek a szülő kérésére megoldást javasol, például kitűznek egy időpontot, ameddig be kell fejeznie a cselekvést, és utána szabadidejében azzal foglalkozik, amivel akar.
Az értő figyelem
Akkor segít, ha a szülő nem ismeri a gyerek viselkedésének hátterét, de szeretné megérteni.
Vagy olyankor, amikor a szülő érti a gyerek érzéseit és indulatait, és szívesen elősegítené, hogy a gyerek megfogalmazhassa érzéseit, sérelmeit.
A parancsoló, utasító, ítélkező hang ártalmas dolog, a gyerek elzárkózik tőle. Sokkal eredményesebb a megértő közeledés, mert megnyitja a gyerek lelkét. Részlet a könyvből: „Kati: Nem akarok óvodába menni, fáj a hasam.
Anya: Nem akarsz menni, mert nem érzed jól magad. És? Gyerek: Maradjunk itthon. Anya: Úgy gondolod, jobb lenne itthon. Kati: Igen.” Folytatódik a beszélgetés, majd azzal zárul, hogy az anya azt mondja, a hasfájásban van jó is, rossz is.
Ági (tanító) néni mellett majd megnyugszik a kislány hasa. A gyerek megemlíti, hogy Ági néni tegnap kirakta a rajzát a falra. Örömmel, hasfájás nélkül indul az iskolába.
Én-üzenetek
Az én-üzenet akkor segít, amikor a szülőnek gondot okoz a gyerek viselkedése, de a gyerek ezt nem feltétlenül tudja.
Például: „Nagyon sietek a főzéssel, mert mindjárt hazajön apu, és zavar, hogy itt játszol a tányérokkal.” A gyerek így megtudhatja a kérés okát és a szülő érzését is.
Az ilyen üzenet tényeket és szempontokat közöl, és a gyerek gondolatai nem az önvédelem vagy a viszonttámadás irányába indulnak el, hanem az együttműködés felé.
A gyerek nem külső parancsra teljesíti a szülő kérését, hanem elfogadja az igényt, ami a kölcsönös alkalmazkodás alapja.
Viselkedését belülről, önmaga szabályozza. Ettől érzi magát szabadnak.
