Egyszerre negyven dologgal zsonglőrködöm, úgy érzem, enyém a világ, a következő pillanatban pedig azt, hogy a vállamon viszem, és összeroskadok a súlya alatt. Gondolatok cikáznak a fejemben, egyet elkapnék, köddé válik. Egy űrlap kitöltése fölött majdnem elsírom magamat, mert nem jut eszembe az irányítószámunk, de félálmomban gyerekdalokat éneklek, amikről már nem is tudtam, hogy emlékszem rájuk. Anya vagyok.
– Tényleg, akkor most anyák napján neked is vegyek csokit? Vagy… szóval hogy szokták ezt ilyenkor? – kérdi a férjem, akinek pontosan annyira új az apaszerep, mint amennyire nekem az anyaság. Hát, gondolom, felelem, elvégre nem az a neve, hogy anyád napja, biztos nem csak a saját anyukádnak lehet ilyenkor ajándékot venni. Én biztosan nem fogom lebeszélni róla, ha akar venni nekem egy doboz bonbont. A három hónaposunk idén még úgysem valószínű, hogy fog.
Miközben az új szerepet szokom, az első anyák napján, amikor már én is anya vagyok, mégis inkább a saját anyámra gondolok – akinek viszont, mint nagymamának, már a lányom nevében is én veszek majd képeslapot.
Eszembe jut a sok „majd megtudod”, és nagy sóhajjal elismerem, hogy mindenben igaza volt. Ha valamiben nem, azt is megbocsátom.
Nézem az alvó gyereket, és arra gondolok, hogy minden nap szinte megfeszülök, hogy mindent jól csináljak, és így is lesz majd, amit én is elrontok. Előre gyűlölöm magamat érte, és remélem, hogy egyszer ő is „majd megtudja”, és megbocsát.
Boldog vagyok, hogy anya lettem. Nem bánom, hogy az életünk a kakilás körül forog, szerencsére az alváshiányt is jól viselem. De sokkal nehezebben megy az írás, néha nem gördülnek maguktól a mondatok, mint ahogyan azt tették egész eddigi életemben, és akkor megrémülök: hová tűntem? Mi maradt meg belőlem? Aztán sikerül megnyugtatnom a nyöszörgő gyerekemet, és helyreáll a rend: új szerepek, új színek, elcsúszó hangsúlyok. Ez egy ilyen időszak, menni kell az árral, nem küzdeni ellene.
Egy barátnőmmel, akivel szinte egyszerre estünk teherbe, és együtt vészeltük át az anyaság első heteit (üzenetek végeláthatatlan sora, melyek mind úgy kezdődnek, hogy „Szerinted az normális, ha…?”), most röhögve állapítjuk meg, hogy azért marha nagy meló ez évente egy cserép muskátliért, de én például egy hasfájós baba anyukájaként annak örülnék a legjobban, ha idén anyák napjára lenne kaki, és az a legfurább, hogy még csak nem is látok semmi különöset ebben a gondolatban.
Az érzelmek skálája mindkét irányba métereket nyúlik. Az aggódás, a stressz, a féltés vagy egy hasfájás, egy védőoltás fájdalma fölött érzett bánat szinte elviselhetetlen, úgy érzem, behorpasztja a mellkasom. Eszembe jutnak a dezodorreklámok, amikben azt ígérik, maratont futhatsz, sivatagban sziklát mászhatsz, mégis száraz maradsz. Én azt szeretném látni, hogy 10 percig üvölt a gyerek, vagy akár csak össze tudok úgy pakolni, fel tudom öltöztetni a síró babát és ki tudunk menni az ajtón, hogy nem folyik rólam patakokban a víz. Na, az már teljesítmény lenne.
De paradicsomi a boldogság is. A reggeli mosoly. A szuszogás a nyakamban. Az egymásba kapaszkodó tekintetünk, vagy csak úgy, a látványa, és a büszkeség: itt van, létezik, tökéletes és belőlem lett. Bármire képes vagyok. Anya vagyok.
Kép forrása: golyak/depositphotos.com