Amikor azon kapod magad, hogy már nem mentegeted automatikusan a fiatalabbakat, hanem elgondolkozol azon, hogy van valami valóságalapja a kritikának… Nos, akkor már te sem tartozol a fiatal generációk közé.
Sokáig azt hittem, velem ez nem fog megtörténni, mert rugalmas vagyok, nyitott, megértő és mindenekelőtt kellően empatikus ahhoz, hogy minden új korszakot magától értetődően elfogadjak. Ez jelentősrészt tényleg így van. Mégis, egyre gyakrabban motoszkál bennem a címben feltett kérdés, dacára annak, hogy nem egy, de nem is kettő generációkutatással foglalkozó előadás meghallgatása és könyv elolvasása van mögöttem.
Minden generáció elmondja ugyanazt, csak most más a háttérzaj
Végül is nincs túl sok új a nap alatt, mert minden egyes nemzedék meg van győződve arról, hogy a saját korosztálya kiemelkedő, ellenben az utána következő majd romba dönti a világot. A különbséget most mégsem ebben érzem, hanem inkább abban, hogy míg korábban inkább a viselkedési normák változtak, finomodtak (szerintem egyébként jó irányba), ma már az ingerküszöb és a valóságérzékelés is sokat torzult. Olvass még a témában
A technológia nem egyszerűen eszköz lett, hanem természetes közeg, ami nélkül megáll az élet. A Z generációtól kezdve ebben a világnézetben nőnek fel a fiatalok, ebben formálódik az idegrendszerük, a figyelmük, a türelmük.
Mondd, hogy csak másként néz ki manapság a kitartás!
Amikor körbenézek, akár a közvetlen környezetemben, akár a saját gyerekemet figyelve, egyből feltűnik valami. Ez a valami részben az érdektelenség, részben a lustaság, de még inkább az, hogy a hosszú távú erőfeszítés gondolata gyakorlatilag létidegen. Az a fajta belső állóképesség, ami azt mondja:
„csinálom akkor is, ha unalmas, ha nehéz, ha nem látom azonnal az eredményét”.
Tudom, nekem is hiába mondták kamaszként, hogy „magadért tanulsz édes lányom”, nem akartam elfogadni. De mégis tudtam, mi a feladatom, a kötelességem és nem volt kérdés, hogy ha hó esett, akkor lapátolok, ha boltban vagyunk, akkor segítek cipekedni, vagy legalább annyira elpakolom a cuccaimat, hogy anyám ne lássa, mekkora kuplerájt csináltam már megint. Nem volt választásunk, igenis voltak dolgok, amiket muszáj volt megcsinálni.
A lemondás, a várakozás, a beletett munka a mindennapjaink része volt.
Utólag látom csak igazán, mennyire formált ez a közeg és mennyire sokat adott még akkor is, ha emiatt a kamaszkorom meglehetősen nehéz volt. Harmincéves koromra egy kompletten felépített életet élhettem, javában letudva a családalapítást, a ház- és autóvásárlást. Nyilván ehhez nem csak én kellettem és biztos vagyok, hogy a szerencse is kísért az utamon, de az élethez sokkal több kell, mint szerencse.
A „most” kultúrája és az azonnali jutalom csapdája
Bár utálom ezt a kifejezést, de a „mai fiatalok” agya egészen más ritmusra hangolódott, az én életemben pedig elérkezett az idő, amikor már egyre nehezebben tudom tartani a lépést. Minden gyors, minden azonnal elérhető, minden optimalizált és lehetőleg minden kell: most. Az azonnali jutalom nem kivétel, hanem alapélmény.
Ebben a közegben a monotonitás, a késleltetett eredmény, a lassulás, a „ma még nem, de majd egyszer” gondolata nemcsak sokkal nehezebb, gyakorlatilag elképzelhetetlen.
Egy videó pár másodperc után unalmassá válik, egy tanulási folyamat túl hosszú, egy munkahely „nem jó”, ha nem ad azonnali visszajelzést, sikerélményt.
Ha nincs gyors eredmény, magától értetődő a váltás: másik alkalmazás, másik hobbi, másik munkahely vagy éppen másik barát kell. Mi még belenőttünk abba, hogy vannak időszakok, amikor „csak csinálni kell”, most viszont egyre kevesebb tér marad arra, hogy valami épüljön anélkül, hogy közben folyamatosan visszaigazolást biztosítana.
A mentális egészségről való beszéd felszabadító és szükséges, talán a mi generációnk az első, aki igazán elkezdett foglalkozni ezzel a fontos témával. Ugyanakkor sokszor nehéz eldönteni, hol húzódik a határ az önismeret és az önfelmentés között. A világ, amiben a gyerekeink élnek, objektíven bizonytalanabb, mint amit mi (vagy akár a szüleink) tapasztaltunk. Klímaválság, gazdasági instabilitás, propagandák, lakhatási nehézségek, társadalmi nyomás… Nem csoda, ha a fiatalok másképp viszonyulnak a jövőhöz, mint mi. Miért gondolkodjanak előre, mire alapozzanak, ha minden ennyire képlékenynek tűnik? Miért vállaljanak a jelenben áldozatot egy olyan ígéretért, amiben sosem lehetnek biztosak?
Szülőként ez különösen nehéz terep
Olyan készségeket szeretnénk átadni, amelyeket mi nem tanultunk, hanem „megkaptunk” az élettől, a körülményeinktől. Azzal vigasztalom magamat, hogy szüleink, nagyszüleink is hasonlóan érezhettek: egész biztos, hogy a háborút megjárt nagypapa azt gondolta a gyerekéről (de az unokájáról biztos), hogy puhány egy ember lesz belőle, hiszen milyen könnyű élete van a jelenben – az ő generációjának köszönhetően.
Közben számomra sovány vigasz, hogy ekkora különbségek vannak a generációk között és csak utólag lesz minden világos. Addig valahogy meg kell tanulnunk szülőként másképp tanítani a kitartást, a felelősséget, az elköteleződést, úgy általában véve a nagybetűs Életet…
A pesszimista forgatókönyv szerint egy alacsony teherbírású, széttöredezett társadalom felé vezet minket a jelen, az optimista szerint egy empatikusabb, tudatosabb világ felé, ahol nem a kiégés lesz az alapállapot. Én leginkább azt érzem, hogy nagyon nagy átalakulásról van szó, ráadásul a generációkutatás szempontjából is most ugrottunk újra. Bár éles átmenet nincs, 2026-tól már azok a Béták látnak napvilágot, akiknek az életét az első pillanattól kezdve a mesterséges intelligencia, a technológia ugrásszerű fejlődése és a fenntarthatósági kihívások határozzák meg.
Nincsenek kész válaszaink a jövőre nézve, de talán nem is voltak soha. Lehet, hogy végül nem az lesz a fontos, hogy mennyire vagyunk képesek elengedni a saját reflexeinket, miközben nem adjuk fel mindazt, amit értéknek tartunk, hanem inkább az, hogy tudunk kereteket adni úgy, miközben elfogadjuk, hogy nem ugyanazon az úton járunk. Mert bár a világ valóban más lett, egy dolog nem változott: a felnőttek felelőssége. Ebből a bizonytalan, átmeneti állapotból pedig – ahogy eddig mindig – most is valami új fog megszületni.
