Szinte törvényszerű: amikor a fiatalabb férfi generáció szóba hozza a túlterheltséget, a kiégést, a bizonytalanságot vagy a mentális nehézségeit, valahonnan mindig felhangzik ugyanaz a mondat: „Az a baj, hogy már nem voltak katonák, ott megnevelték volna őket!”
Mintha a probléma valójában az lenne, hogy aki panaszkodik, vagy akár csak bármi módon kifejezésre juttatja önmagát, az nem eléggé férfi. Nem edzették meg. Nem törték meg időben.
Ez az érvelés azonban több szempontból is sántít. Kezdjük ott, hogy sok minden, amit az idősebb férfi generáció problémaként azonosít a fiatalabbaknál, valójában nem probléma. Olvass még a témában
Az, hogy a férfiak ma már beszélnek az érzéseikről, hogy ki merik mondani, ha valami túl sok, hogy segítséget kérnek, ha elakadnak, vagy hogy nem akarnak mindenáron belehalni a „férfi legyen a talpán” narratívába, nem a gyengeség jelei, hanem egy társadalmilag és egyénileg is egészségesebb irány lépései.
Az érzelmek elfojtása soha nem volt az erő bizonyítéka
A panaszkodás nem feltétlenül nyafogás, hanem sokszor az első lépés a megoldás felé.
Az pedig, hogy egy férfi felismeri: mentálisan segítségre van szüksége, nem a kudarc jele, hanem az önismereté.
Egy olyan készség, amit évtizedeken át rendszeresen elvettek a férfiaktól.
A valódi problémák – mert igen, azok léteznek – sokkal összetettebbek annál, hogy egyenruhában, parancsszóra meg lehetne oldani őket.
A folyamatos teljesítménykényszer, az egzisztenciális bizonytalanság, a kiégés, a munka és magánélet határainak teljes elmosódása nem attól szűnnek meg, hogy valaki megtanul vigyázzban állni és hallgatni.
Egy autoriter rendszer, amely azt tanítja, hogy „szorítsd össze a fogad és menj tovább”, legfeljebb elodázza a problémát. Megoldani nem fogja.
Ráadásul érdemes megnézni, kik mondják leggyakrabban, hogy a katonaság „férfit csinált belőlük”. Ezek a mondatok sokszor olyan férfiaktól érkeznek, akikről a környezetük pontosan tudja, hogy dühkezelési problémáik vannak.
Akik nem tudnak mit kezdeni a frusztrációjukkal, csak elfojtják az érzéseiket, amíg egyszer csak robbannak. Akik az érzelmeiket nem feldolgozzák, hanem eltompítják – alkohollal, munkamánia mögé bújva, vagy azzal a cinikus fölénnyel, amellyel minden „lelki” témát lesöpörnek az asztalról.
Ez nem mentális erő. Ez túlélési stratégia. És nem is egy különösebben jól működő.
A katonaság, mint nevelési módszer, nem tanít érzelmi intelligenciát. Nem tanít egészséges határhúzást. Nem tanít önreflexiót. Nem tanít empátiát.
Legfeljebb engedelmességet, hierarchiát és azt, hogyan lehet kibírni dolgokat anélkül, hogy beszélnénk róluk. Ez bizonyos helyzetekben hasznos készség lehet, de társadalmi szinten nem egy kiegyensúlyozott, boldog embereket termelő modell.
Az erő nem abban mérhető, hogy ki bírja tovább szó nélkül
Hanem abban, hogy ki meri felismerni a saját határait. Ki tud segítséget kérni. Ki képes változtatni azon, ami nem működik.
Ki tudja kimondani, hogy „ez így nem jó”, anélkül, hogy attól félne, elveszíti a férfiasságát.
Szóval sajnálom, de nem: a sorkatonaság nem oldaná meg a generációm problémáit. Nem tenné a fiatalabb férfiakat szorgalmasabbá, keményebbé vagy „igazibbá”. Legfeljebb csendesebbé. Márpedig a csend nem gyógyulás.
És őszintén: semmivel sem tesz férfiasabbá vagy erősebbé valakit az, hogy nem beszél az érzéseiről, mint azt, hogy igen. A világ nem attól lesz stabilabb, ha több elfojtott dühtől forrongó férfi jár benne, hanem attól, ha több olyan, aki tudja, mi zajlik a lelkében – és felelősséget is vállal érte.
