A karácsony előtti időszakban – mint gondolom, sokaknak – nekem is összesűrűsödtek a dolgok. A hűtőben várt a mézeskalács tészta, ajándékot kellett vennem a lányom egyik osztálytársának, akinek kihúzta a nevét a kalapból, le kellett adnom a nálam lévő munkákat, és akkor még arra nem is gondoltam, hogy úgy egyébként ma este mit fogunk vacsorázni. A napjaim egy hosszú, összefüggő teendőlistává váltak, aminek soha nem látszott a vége.
A legsűrűbb időszakban azt mondogattam magamnak, hogy „csak ezt a néhány napot kell most túlélni”. Hogy majd ha túl vagyunk az ünnepeken, minden visszatér a megszokott mederbe, és lesz végre egy kis időm pihenni. Hogy ez most kivétel, ünnepi hajtás, év végi őrület. Aztán egy pillanatban hirtelen megvilágosodtam: hiszen a mindennapokban is pontosan ezt szoktam mondogatni magamnak. Ugyan nem mézeskaláccsal és ajándéklistákkal, hanem határidőkkel, e-mailekkel, logisztikával és láthatatlan mentális terhekkel – de ugyanúgy túlélésre játszom.
Végtelen teljesítményteszt
Hányszor van, hogy épp csak a feladataim végére érek? Hogy lehozom a napot, de estére már csak bezuhanok az ágyba, és semmi máshoz nincs energiám, mint görgetni pár percet a telefonomon, amíg el nem alszom? Hányszor fordul elő, hogy fizikailag jelen vagyok, de fejben már a következő feladatot oldom meg, a következő problémát pörgetem, a következő „majd még ezt is” listát írom? Mintha az élet nem egymás után következő pillanatokból állna, hanem egy végtelen teljesítménytesztből. Olvass még a témában
Mikor döntöttünk úgy, hogy annyi mindent kell csinálnunk egy nap, amennyit csak bírunk? Mikor lett alapelv, hogy a maximumra pörgetve kell élni, és közben úgy kell csinálni, mintha ez lenne a normális? Mikor vált gyanússá a pihenés, magyarázatra szorulóvá a fáradtság, és gyengeséggé az, ha valaki azt mondja: ez most sok?
Ott álltam a konyhában, előttem nagyjából 250 frissen sütött mézeskalács, mellettük egy bödön cukormáz, és egyszer csak világosan láttam: az elmúlt években egy illúzióban éltem. Úgy tettem, mintha teljesen rendben lenne, hogy agyonhajtom magam, és velem lenne a baj, amiért elfáradok benne. Mintha az lenne a természetes állapot, hogy mindig feszülten, mindig az idegeim határán lennék, és mindig azt mondogatnám magamnak, hogy „még ezt a kicsit ki kell bírni”. De mi lenne, ha nem kibírni, elviselni, végigszenvedni akarnám az életemet, hanem valóban megélni?
A felismerés lendületében azonnal kihúztam három tételt a karácsonyi menüből. Nem drámai gesztus volt, inkább csendes lázadás. És közben megfogadtam valami mást is: hogy jövőre másként lesz. Hogy nem fogok úgy tenni, mintha normális dolog lenne addig menni, amíg össze nem roskadok. Hogy kimondom, amikor fáradt vagyok. Hogy megtanulok nemet mondani olyan dolgokra, amik egyszerűen nem férnek bele az életembe – akkor sem, ha „illene”, ha „szokás”, ha „mások is megoldják”.
Lehet, hogy jövőre nem lesz külön húsvéti ajtókoszorúnk. Lehet, hogy nem sütök minden hétvégén süteményt, és igen, lehet, hogy néhány munkára is nemet mondok majd. De cserébe jelen leszek a pillanatokban. Nem túlélni fogom a napjaimat, hanem megélni őket. És ami talán a legfontosabb: nem fogok részt venni abban a nagy, társadalmi trükkben, ami elhitette velünk, hogy önmagunkat kizsigerelni teljesen normális dolog.
