Belülről egészen másképp hatott ez az egész, mint kívülről.
A párom nem tűnt olyannak, mint akinek mindenben „anyu” mondja meg, mit csináljon. Éppen ellenkezőleg. Két munkahelyen dolgozott, felelősségteljes volt, önálló és céltudatos – szó szerint a nagybetűs férfi képe élt bennem róla. Viszont ez a kettősség (a családdal való, nagyon szoros kapcsolódás és a teljes önállóság) egyszerűen nem passzolt össze a fejemben.
Ahogy teltek a hónapok és én is egyre inkább a család része lettem, kezdtem meglátni azt, amit korábban észre sem vettem.
Ezek az emberek nem birtokolni akarták a fiukat. Nem irányítani akarták az életünket, hanem csak jelen voltak benne. Szeretettel, törődéssel, finom ebédekkel, közös sztorizgatásokkal, igazán mély beszélgetésekkel és igen, segítséggel, támogatással.
Amíg még külön életünk és én tanultam, sokszor ők főztek rá, mert gyakran napokig alig volt otthon a munkája miatt. De ugyanígy ő is ott volt nekik: ügyeket intézett, fuvarozott, vásárolt, segített, ha kellett. Nem egyoldalú függés volt ez, hanem élő kapcsolat, kölcsönösség, odafigyelés. Olvass még a témában
