Egy fájdalmas felismerés, ami végül gyógyítani kezdett.
Nem is tudom pontosan, mikor jött el a fordulópont bennem. Csak arra emlékszem, hogy egy nap azt vettem észre: irigylem ezt a családot. Nálunk sosem volt így. Bár mindig segítőkészek voltunk egymással a saját családomban, mindig külön kis világokban éltünk. Sosem volt természetes, hogy együtt csináljuk a dolgokat – inkább az volt a normális, hogy mindenki egyedül oldja meg, amit kell, és csak akkor kér segítséget, ha nagyon muszáj.
Az én származási családom ma is ilyen. Nincs ebben harag (legalábbis én nem neheztelek rájuk emiatt) de egy mély felismerés igen. Rálátás arra, hogy amit először fullasztónak éreztem, az valójában egy olyan minta volt, ami nekem hiányzott. Egy olyan működés, amit egyszerűen nem ismertem.
