Valószínűleg azért érdekel ennyire ez az egész, mert én is érintett vagyok: számos kérdésben „megtalálva” érzem magamat. Az új kutatások minduntalan mélyebbre mennek a generációs traumákban és nem csak azt vizsgálják, mi vár a felnövekvő korosztályokra, hanem azt is, milyenek a mai felnőttek.
Tagjaik közé elsősorban az Y generáció tartozik: ők kb. 1980 és 2000 között születtek, de természetesen nincsenek rendkívül éles határok a végleteken. Szóval, azokról van szó, akik manapság kb. 23-43 évesek. Fiatal felnőttek, az élet küszöbén, vagy éppen a családalapítás után, esetleg a helykeresés kellős közepén… Kinek, hogy sikerültek az eddigi tervei.
Értelemszerű, hogy az Y generáció szülei közé többnyire az X generáció tagjai sorolhatóak. Ők azok, akik még teljesen más körülmények, életfeltételek mellett nőttek fel. Jellemző módon puhánynak és elkényeztetettnek tartják a „mai fiatalokat”, akik az ő megállapításaik szerint nem akarnak (tudnak) dolgozni és túl érzékenyek. Csak azt felejtik el, hogy a gyakran szidalmazott generációt éppen ők nevelték. Gyakran egyébként a modernizációt, a technika fejlődését teszik hibássá annak vonatkozásában, hogy az Y generáció kevésbé rátermett, vagy éppen szorongó és „gyenge jellem”. Olvass még a témában
De tényleg azok lennénk?
Azt gondolom, valóban sokkal több minden miatt szorongunk, mint a szüleink. Ezt a velük folytatott beszélgetésekből is le tudtam vonni, nem csak abból, amit érzékelek, vagy amit olvasok a témával kapcsolatosan. Anyukám sokszor felhozta, hogy nekik mennyivel könnyebb volt tervezni, tudták, hogy amit tanulnak, abban a szakmában el is tudnak majd helyezkedni.
Minden kiszámíthatóbb és egyszerűbb volt, ő úgy értékelte, hogy boldog gyerekkort és életet tudhat maga mögött.
Gyakran szóba került, mennyire sajnálja, hogy egyes dolgok nekem nem adattak meg. Közben viszont úgy érzem, nekem más területeken (pl. utazás, külföldi élet) sokkal több lehetőségem nyílt, mint nekik – itt pedig máris kiütköznek a generációs különbségek.
