Hosszú éveken át a decembereim általában ugyanúgy néztek ki: túlórák, beadandók, évzáró projektek, határidők, majd a végén a jól ismert „épphogy kibírom karácsonyig” állapot. Hol a tanulás, hol a munka szorított sarokba, néha pedig mindkettő egyszerre.
A hónap, amit sokan a meghittség, a pihenés és az ünnepi hangulat időszakaként élnek meg, számomra sokáig inkább egy hajszolt maraton finise volt. Bár kívülről úgy tűnhetett, minden rendben, belül egyre hangosabban jeleztek a figyelmeztető csengők. Ma már tudatosan igyekszem megelőzni, hogy ilyen helyzetbe kerüljek.
A test nem felejt – de tanít
Az évek során rá kellett jönnöm, hogy a folyamatos hajtásnak ára van. A stressz nem csupán egy múló rosszkedv vagy fáradtság, hanem egy olyan teher, amit a test egyszer csak nem bír tovább cipelni. Nálam ez többször is a december utáni lebetegedésben csúcsosodott ki. Tavaly például szenteste napján dőltem ki teljesen – mintha a szervezetem szó szerint üzent volna: „eddig bírtam”. Olvass még a témában
Ez a tapasztalat volt az utolsó jelzés. Rájöttem: ha így folytatom, minden év végére magamat teszem tönkre, és mindegy, mennyi mindent teljesítek, ha közben akaratlanul is ártok magamnak.
