Látni akartam a tükörben azt az árnyalatot, amit fogantatásomkor csak nekem kevertek ki a génjeim, és amit csak életem első néhány évtizedére kaptam, ajándékba, és amire emlékezni akarok akkor is, amikor már nem lesz az enyém többé.
Most harminchat vagyok, és néha már találok egy-egy ősz szálat. Még mindig csak akkor, ha hosszasan keresem, de jönnek. Talán egy, talán öt évem van addig, amíg mások számára is láthatóvá válnak. És idén először elkezdtem azon gondolkodni, hogy talán akkor sem festem majd be újra a hajamat. Talán csak élvezni fogom, ahogyan változik, ahogyan még egy színnel gazdagodik, ahogyan olyan lesz, mint senki másé. Elvégre másfél évtizedet töltöttem azzal, hogy különböző színekkel fedtem be, miközben kerestem, ki is vagyok valójában – éppen itt az ideje, hogy azt szeressem, aki a festék alatt mindig is voltam.
