Legelőször az éppen fodrásznak tanuló unokatestvérem festette be a hajamat, és éveken keresztül ő is maradt az, akitől a legújabb hajszíneket kaptam. Tökéletes szimbiózis volt ez. Neki mindig volt vászna, amin gyakorolhatott, én pedig ingyen jutottam a legőrültebb és legszínesebb frizurákról, amikről egy kamasz csak álmodhatott.
Fiatal felnőtt koromra persze meg is lett az őrült kísérletezés végeredménye, a hajam rendesen tönkrement, és gyakorlatilag lehetetlen volt egységes színt adni neki. Még ma is összeugrik kicsit a gyomrom, ha arra gondolok, hogy néztem ki a kényszerűségből egészen rövidre vágott, narancssárga foltos hajammal, de ezzel együtt sem bánok semmit. Ez volt az ár, amit megfizettem azért, hogy a tinédzser éveimben kísérleteztem, saját utat kerestem, és szerintem teljesen rendjén van, ha ez az időszak erről szól – sőt.
A hajfestésről még ekkor sem mondtam le, és egy, az egyetemi éveket átívelő lángvörös korszak után (amit akkoriban így neveztem, ma már inkább a Pumikli-piros szót használnám) már jóval szelídebb évek következtek.
A hajamat sokáig továbbra is vörösre festettem, de már egy sokkal természetesebb árnyalatot választottam, ami a fehér bőrömmel és szeplőimmel már-már hihetőnek hatott. Ekkoriban már voltak, akik meglepődtek, amikor megtudták, hogy a vörös nem a saját hajszínem, ami kamasz éveimben nem fordulhatott volna elő. Akkoriban szinte kizárólag olyan színek kerültek a hajamra, amik senkinek sem a természetes hajszínei – azokból az árnyalatokból viszont gyakorlatilag minden. Olvass még a témában
