Nem feledem, hogy egy barátnőm, amikor több évnyi tanulást és munkát követően végre magasabb beosztásba került, és otthon a férjével örömittasan osztotta meg a hírt, hogy eztán a korábbihoz képest klasszisokkal magasabb összeggel tud hozzájárulni a közös kasszához: a férje elcsüggedt. Napokig magába fordult, hiszen férfiként értéktelennek ítélte magát – dacára annak, hogy a barátnőm ellenkezett, és folyamatosan azt bizonygatta, hogy egy jól működő kapcsolatban nem számít az, hogy melyik fél hoz többet a közösbe, és hogy ez időnként változó lehet. Hogy ez így teljesen rendben van, a lényeg az, hogy dolgoznak a MI-ért, a KÖZÖS-ért. Hogy mérhetetlenül hálás a férfi támogatásáért, hiszen együtt sikerült megvalósítaniuk mindezt. Közös erővel, így az elért siker is közösnek bizonyul. Barátnőm minden próbálkozása ellenére a kapcsolatuk soha nem állt vissza a régi kerékvágásba. Valami összedőlt. Valami felborult.
Egy ismerősöm viszont elmesélte, hogy a szülei vállvetve, az élet viharait együttes erővel állva törtek egyre magasabbra a maguk által felállított egzisztenciális ranglétrán. Egyikük sem restellte magát, ha néha át-átöltöztek egymás (társadalmilag szabályozott, előírt) szerepeibe. Megesett, hogy a férj maradt a kicsikkel, míg a feleség kereste meg a napi betevőt, és nem volt emiatt vita, nézeteltérés.
Nők szerint: az erős nő
A társadalmi nyomás ellen küzdő, nőket támogató és mentoráló Strong Women, Strong Girls (SWSG) nevű program meghatározása az erős nőkről a következőkben mutatkozik meg:
- egy erős nő „tudja magát” – tisztában van saját képességeivel és határozott céljai vannak
- nem fél felvállalni önmagát, saját igazi énjét/lényét mások előtt – bár tisztában van azzal is, hogy az önismeret nem statikus, sokkal inkább egy folyamat
- hű marad az értékeihez, ám kellőképpen rugalmas is a folyamatos fejlődése során
- képes meglátni és reálisan értékelni egyéni adottságait, erősségeit, melyek kamatoztatása nagymértékben befolyásolja az életben elért/elérendő sikereit
- az erős nő kiáll magáért – mindezt a kellő önismeret, önbecsülés, szenvedély, magabiztosság, tapintat és megfontoltság erejével teszi
- meri vállalni saját ötleteit és gondolatait – függetlenül attól, hogy mások hogyan vélekednek minderről
- egészséges énképe van
- tiszteli magát, és kész kiállni olyan közös ügyekért is, melyekben hisz, melyek értékéről meg van győződve
- tud és mer is boldog, energikus lenni
- harmonikus, kiegyensúlyozott életre törekszik
- azon dolgozik, hogy kellemes, jó atmoszférájú környezetet teremtsen maga körül (a hagyományos elvárásokon túl)
- teljes értékű életre törekszik
- nem retten meg attól, hogy fejlődése, egyéni növekedése érdekében néha önként kimozduljon komfortzónájából; szembenéz a kihívásokkal
- bár az élet nem könnyű (sőt!) igyekszik mindenben meglelni/meglátni a jót, és/vagy kész jobbá tenni a kibillent dolgokat
- tudja: nem mindentudó, nincs mindenre válasza, ezért hisz az élethosszig tartó tanulásban, értékteremtésben stb.
Ám a dolgok állása nem mindig és nem mindenhol volt így…
Aki szerint a nő maga a bűn, az erős nő pedig már nem is nevezhető nőnek
Példaképpen egy 20. századi német tudóst (Otto Weiningert) rendkívüli mértékben foglalkoztatta a nem és jellem kérdése. Meglátása érdekes, ugyanis úgy vélte, hogy szexuális megközelítésből két nem létezik: 1. az ideális férfi, és 2. az ideális nő. A valóságban azonban egyik sem létezik, mindössze különféle átmenetek. Az eszményített férfi és nő még nem öltött testet senkiben. A teória szerint minden egyes ember jelleme hordoz magában mind női, mind pedig férfi jelleget. Mindeddig rendben is lennénk. Azonban! Említett tudós a nőről, a nőiségről egészen döbbenetes képet festett. Hipotézisében a nő lénye kizárólag, mindig és teljes mértékben csakis szexuális lehet. Így nem meglepő, hogy figyelmét túlnyomórészt a párosodás és fajfenntartás köti le.
Az önmagában öntudatlan nő tudatosságot csak egy férfi(társ) által nyerhet. Amennyiben egy nő zseniális, akkor mindez kizárólag a benne rejlő erőteljes/domináns férfi jellegnek tudható be, ugyanakkor az „igazi nőből” a géniusz-mibenlét teljes mértékben hiányzik (érthetőbben: a nő, ha igazán, ha valóban nő, akkor egyáltalán nem lehet zseni, hiszen ez tipikusan a férfiak kiváltságaként tartható számon). A nőnek amellett, hogy nincs logikája, értelme, lelkiismerete, valamint esetében az igazság és etika érzéke is jellembeli hiánycikk, W. még abban is kételkedett, hogy egyáltalán van a nőknek lelke. A beteges (élet)szemléletű tudós a férfit a világteremtő képmásának tekintette, míg a nő és a bűn közé egyenlőségjelet helyezett ki. Mindezt azzal magyarázta – egyúttal summázta is –, hogy a nőnek egyetlen rendeltetése az életben az (semmi feltételesmód!), hogy mindenben a férfi ellentéte lehessen.
A nő legyen újra nő! – szólt (és visszhangzik néhol ma is) az elkeseredett kérelem…
Vaszary Gábor – közel kilencven éve – egy cikkében azt „követelte” egy szomorkásan szemrehányó cikkében, hogy: A nő legyen újra nő. Az újságíró úgy vélte, hogy a nők természet szerinti, eleve elrendelt szerepéből való kibillenését elsősorban a lehetetlenné vált gazdasági élet, a háborús időket követő szükség idézte elő, illetve hajszolta a nőket ebbe az állapotba. De mára már – okvetetlenkedik – csak azt kérdezgetik az egymás között csendes fejcsóválásokkal sóhajtozó férfiak –, hogy hol vannak „azok a régi szép idők, amikor az asszonynak nem volt egyéb gondja, mint rendben tartani otthonát, gyermeket szülni és felnevelni, hazatérő urát csókkal és öleléssel várni, hogy új erőt merítsen a mindennapi küzdelemre (…) és csendes, nyugodt folyása az életünknek.”
Hiszen – fűzi hozzá gondolatmenetéhez az író – teljes mértékben meddő vállalkozás lenne azt vitatni, hogy a nő eredeti hivatása abban mutatkozik meg, hogy: 1. „szép legyen és kívánatos”, 2. „hódítson”, 3. hogy szeretetével és kedvességével „magához tudja kötni azt, akit már rég meghódított” és természetesen 4. gyermeket szüljön és neveljen. Mit keres hát ez a puha és gömbölyű karú, csillogó szemű és igéző ajkú teremtés a maga kerek arcával egy ügyvédi vagy orvosi pályán például? Ezzel a megnyilvánulásával egyrészt meghazudtolja önmagát, másrészt pedig megtagadja a számára kijelölt úton való járást teremtőjétől – töprengett Vaszary.
Szerencsére ma már… másként van minden (?)
Szerencsére ma már közel sincsenek – legalábbis vállaltan, kinyilatkoztatva, és legalábbis a nagyrészt individualista társadalmakban, ahol az egyén szabadsága és választása áll a középpontban – ilyen radikális és agresszív férfi-vélekedések a nőkről, a női nemről. Mégis azt mondhatjuk, hogy bizonyos mértékig még ma is szabályok, normák, társadalmi és kulturális „programozások”, ”kódok” írják elő, hogy milyennek kell lennie egy nőnek és egy férfinek.
Nem lehetne – tehetnénk fel jóhiszemű kérdésként – , hogy a nő és a férfi is az legyen, az lehessen, ami maga. Hiszen a maga legbelül (a mag, amit a bölcsek elmúlhatatlannak és sérthetetlennek neveznek) nem tud hazudni, nem képes arcoskodni, nem képes sem önmagában, sem másban kárt okozni. Egyén a magában hordozott „közös” férfias és nőies jellegekkel, és az egészen egyedivel, különlegessel?
Hogy ne legyen ítélkezés és megvetés tárgya se az „erős” nő, se a „gyenge” férfi. Hogy elsősorban az az ember legyen (el)ismerve, aki a maga sokszínű, egyetlen társához sem hasonlítható, egyedi adottságaival éli megismételhetetlen életét ebben a világban? Ha lehetne, akkor csak egyetlen szabályt kellene az önmegvalósítás, „önkibontás”(egyáltalán az életben való forgolódás) folyamatában érvényre juttatni. Mégpedig azt, hogy ne bántsuk egymást, ne ártsunk másoknak. Egyszerű! És nehéz! Valóságtól elrugaszkodott és túlságosan naiv elképzelés mindez? Meglehet. Egy próbát azonban mégis megér… megérne.
Még nem szólt hozzá senki. Legyél te az első!