Egészen addig fel sem tűnt, milyen hihetetlen sebességgel repkednek a füllentések a környezetemben, míg össze nem futottam egy régi ismerősömmel a belvárosban. Timivel még a fősulin ismerkedtem meg, és egész jóban lettünk, miután együtt kellett végigszenvednünk a legunalmasabb órát két szemeszteren át. Persze, ahogy az egy ilyen kapcsolatnál lenni szokott, a vizsga után már csak akkor beszélgettünk, ha összefutottunk a folyosón két óra között, míg végül teljesen megfeledkeztünk egymásról. A belvárosi találkánk is kicsit ilyen volt; csak mosttanórák helyett munkába igyekeztünk, és a képzeletbeli folyosón felváltva szidták egymást a dugóban rekedt autósok. Timi rögtön elmesélte, hogy milyen klassz helyen talált munkát, mennyire izgatottan szervezi az eljegyzését, és nemrég lett egy új kocsija is. Külön hozzátette az „új” jelzőt, nehogy elmulasszam a tényt, miszerint ez már legalább a második…
Amiről viszont Timinek – ezek szerint – fogalma sem volt, az az, hogy újdonsült munkahelyén akad egy közös ismerősünk, akivel épp néhány napja beszéltem telefonon. Barbi, az egykori szobatársam sokat mesélt róla; kezdve azzal, hogy Timi gyakornokként van ott, egészen addig, hogy már háromszor bontották fel a vőlegényével az eljegyzésüket – az elmúlt másfél hónapban. Lelki szemeim előtt már tisztán láttam, milyen kínos csend állna be közöttünk, ha ezeket megosztanám Timivel, így azt csináltam, amit nagyjából mindenki más is tett volna. Belementem a játékba,látszólag elhittem a füllentéseit, és két perc alatt olyan áloméletet kreáltam magamnak a fejemben (tele meglepi kirándulásokkal és izgalmas munkahelyi kampányokkal), hogy azt még egy regényíró is megirigyelhette volna.
Már majdnem teljesen megfeledkeztem erről az egészről, amikor a munkahelyemen újabb apró hazugságok fültanújává váltam. Az egyik kolléganőm két perce még az főnökünk új, flitteres ruháját dicsérte, a következő pillanatban pedig már azt hangoztatta, hogy „pont úgy néz ki az a pulcsi, mint a konfettivel teledobált lakás egy szilveszteri házibuli után„. Hát, kreatívnak mindenképpen kreatív megfogalmazás, de ez volt az a pont, ahol elgondolkodtam: a füllentések tényleg annyira a mindennapjaink részévé váltak, hogy nélkülük már ki sem bírnánk 24 órát? Egyáltalán, miért érezzük úgy, hogy muszáj hazudnunk magunkról, vagy akár másokról? Így hát, mire hazaértem, már meg is volt a tervem: az elkövetkező napot úgy fogom végigcsinálni, hogy egyetlen apró hazugság sem hagyja majd el a számat. És akkor még csak nem is sejtettem, valójában milyen nehéz fába vágtam a fejszémet… Olvass még a témában
A füllentésmentes nap nehézkes kezdete
Ahogy reggel kibújtam az ágyból, és igyekeztem minél gyorsabban összeszedni magam, máris megpróbáltam egy füllentéssel átejteni saját magamat.
