A füllentésmentes nap nehézkes kezdete
Ahogy reggel kibújtam az ágyból, és igyekeztem minél gyorsabban összeszedni magam, máris megpróbáltam egy füllentéssel átejteni saját magamat.
– A reggeli nem is olyan fontos, simán ki lehet hagyni, majd eszek egy csokit útközben. Az is ugyanolyan jó, sőt… – próbáltam meggyőzni magam róla, miközben még én is tudtam, hogy az elképzelés legalább olyan távol áll a valóságtól, mint a Nap a Plútótól.
A munkahelyemre belépve aztán következett a második felvonás: egyik kolléganőm ugyanis levágatta a haját, és az élesebb arcvonásaival kombinálva hirtelen nagyon hasonlított az egyik hollywoodi sztárra. Csak hát, az a gond, hogy George Clooney-ra. Ezt persze semmiképp sem akartam megosztani vele, hiszen nem szerettem volna ellenségeket gyűjteni magamnak a munkahelyemen; ráadásul maximum annyit értem volna el az őszinteséggel, hogy rombolok az önbizalmán. Így hát, amikor kedvesen megkérdezte, hogy vagyok mostanában, inkább megdicsértem a frizuráját. Hiszen számomra ez semmiféle áldozattal nem járt, míg neki máris kicsit szebb lett a napja. Olvass még a témában
„Oké, ez volt a bemelegítés, mostantól TÉNYLEG csak az igazat mondom” – gondoltam, ahogy belevetettem magam a munkába. Az univerzum pedig azt hihette, ez egy kihívás volt a részemről, ugyanis az elkövetkező órákban olyan helyzetekbe kerültem, amikben őszinteséggel nehéz lett volna elkerülni a kínos szitukat. Ebédidő után például behívatott a főnököm, hogy megkérdezze, tudok-e olyan kollégáról az irodában, aki szereti ellustálkodni a munkát, vagy sokat hibázik, esetleg elnyújtja az ebédszüneteket?
