36. bejegyzés: Füllentés vs. igazság – Mikor van a helye az őszinteségnek?

36. bejegyzés: Füllentés vs. igazság – Mikor van a helye az őszinteségnek?

Címlap / Szerelem / Párkapcsolat / 36. bejegyzés: Füllentés vs. igazság – Mikor van a helye az őszinteségnek?

Tegye fel a kezét, aki még sosem hazudott senkinek – és igen, ebbe beleszámítanak azok a kis apróságok is, amiket gyerekként mondtál anyukádnak („Nem, ma tényleg nem kaptunk házi feladatot.”), meg persze az első randis füllentések („Komolyan? Én is imádom az autószerelést!”). Tudom, nem igazán mondok újat azzal, hogy az őszinteség nagyon is fontos a kapcsolatokban, de ha jobban belegondolunk, minden nap elejtünk egy-egy apró hazugságot; ez pedig olyannyira az életünk részévé vált, hogy miután kimondjuk őket, szinte rögtön meg is feledkezünk róluk, mintha a Sötét Zsaruk neutralizálójába néztünk volna…

Egészen addig fel sem tűnt, milyen hihetetlen sebességgel repkednek a füllentések a környezetemben, míg össze nem futottam egy régi ismerősömmel a belvárosban. Timivel még a fősulin ismerkedtem meg, és egész jóban lettünk, miután együtt kellett végigszenvednünk a legunalmasabb órát két szemeszteren át. Persze, ahogy az egy ilyen kapcsolatnál lenni szokott, a vizsga után már csak akkor beszélgettünk, ha összefutottunk a folyosón két óra között, míg végül teljesen megfeledkeztünk egymásról. A belvárosi találkánk is kicsit ilyen volt; csak mosttanórák helyett munkába igyekeztünk, és a képzeletbeli folyosón felváltva szidták egymást a dugóban rekedt autósok. Timi rögtön elmesélte, hogy milyen klassz helyen talált munkát, mennyire izgatottan szervezi az eljegyzését, és nemrég lett egy új kocsija is. Külön hozzátette az „új” jelzőt, nehogy elmulasszam a tényt, miszerint ez már legalább a második…

Amiről viszont Timinek – ezek szerint – fogalma sem volt, az az, hogy újdonsült munkahelyén akad egy közös ismerősünk, akivel épp néhány napja beszéltem telefonon. Barbi, az egykori szobatársam sokat mesélt róla; kezdve azzal, hogy Timi gyakornokként van ott, egészen addig, hogy már háromszor bontották fel a vőlegényével az eljegyzésüket – az elmúlt másfél hónapban. Lelki szemeim előtt már tisztán láttam, milyen kínos csend állna be közöttünk, ha ezeket megosztanám Timivel, így azt csináltam, amit nagyjából mindenki más is tett volna. Belementem a játékba,látszólag elhittem a füllentéseit, és két perc alatt olyan áloméletet kreáltam magamnak a fejemben (tele meglepi kirándulásokkal és izgalmas munkahelyi kampányokkal), hogy azt még egy regényíró is megirigyelhette volna.

Már majdnem teljesen megfeledkeztem erről az egészről, amikor a munkahelyemen újabb apró hazugságok fültanújává váltam. Az egyik kolléganőm két perce még az főnökünk új, flitteres ruháját dicsérte, a következő pillanatban pedig már azt hangoztatta, hogy „pont úgy néz ki az a pulcsi, mint a konfettivel teledobált lakás egy szilveszteri házibuli után„. Hát, kreatívnak mindenképpen kreatív megfogalmazás, de ez volt az a pont, ahol elgondolkodtam: a füllentések tényleg annyira a mindennapjaink részévé váltak, hogy nélkülük már ki sem bírnánk 24 órát? Egyáltalán, miért érezzük úgy, hogy muszáj hazudnunk magunkról, vagy akár másokról? Így hát, mire hazaértem, már meg is volt a tervem: az elkövetkező napot úgy fogom végigcsinálni, hogy egyetlen apró hazugság sem hagyja majd el a számat. És akkor még csak nem is sejtettem, valójában milyen nehéz fába vágtam a fejszémet…

A füllentésmentes nap nehézkes kezdete

Ahogy reggel kibújtam az ágyból, és igyekeztem minél gyorsabban összeszedni magam, máris megpróbáltam egy füllentéssel átejteni saját magamat.

A reggeli nem is olyan fontos, simán ki lehet hagyni, majd eszek egy csokit útközben. Az is ugyanolyan jó, sőt… – próbáltam meggyőzni magam róla, miközben még én is tudtam, hogy az elképzelés legalább olyan távol áll a valóságtól, mint a Nap a Plútótól.

A munkahelyemre belépve aztán következett a második felvonás: egyik kolléganőm ugyanis levágatta a haját, és az élesebb arcvonásaival kombinálva hirtelen nagyon hasonlított az egyik hollywoodi sztárra. Csak hát, az a gond, hogy George Clooney-ra. Ezt persze semmiképp sem akartam megosztani vele, hiszen nem szerettem volna ellenségeket gyűjteni magamnak a munkahelyemen; ráadásul maximum annyit értem volna el az őszinteséggel, hogy rombolok az önbizalmán. Így hát, amikor kedvesen megkérdezte, hogy vagyok mostanában, inkább megdicsértem a frizuráját. Hiszen számomra ez semmiféle áldozattal nem járt, míg neki máris kicsit szebb lett a napja.

Oké, ez volt a bemelegítés, mostantól TÉNYLEG csak az igazat mondom” – gondoltam, ahogy belevetettem magam a munkába. Az univerzum pedig azt hihette, ez egy kihívás volt a részemről, ugyanis az elkövetkező órákban olyan helyzetekbe kerültem, amikben őszinteséggel nehéz lett volna elkerülni a kínos szitukat. Ebédidő után például behívatott a főnököm, hogy megkérdezze, tudok-e olyan kollégáról az irodában, aki szereti ellustálkodni a munkát, vagy sokat hibázik, esetleg elnyújtja az ebédszüneteket?

Persze, Évi egész nap a Facebookon lóg, Tomi már két éve van itt, de mindig tőlem kér segítséget, és úgy vettem észre, hogy az utóbbi időben Ön néha vissza sem jön ebédidő után… – gondoltam végig az őszinte választ, de aztán úgy döntöttem, inkább meg is tartom magamnak. Annyira nem szeretnék munkanélkülivé válni, akit ráadásul még utálnak is a volt kollégái. Szóval, úgy tettem, mint akinek fogalma sincs ezekről, és annyit mondtam, hogy semmi ilyesmit nem vettem észre, mindenki rendesen dolgozik. Még ha ennek a fele sem volt igaz. Sőt, még a felének a negyede sem.

Mielőtt hazamentem volna, Kittivel megbeszéltünk egypihentető kávézást valahol a Körúton, ami valójában mindig azt jelenti, hogy megeszünk egy rakat sütit, és ha van kedvünk, akkor talán iszunk is egy kávét. Persze mindig megpróbálom elhessegetni a bűntudatot azzal, hogy elhitetem magammal, cserébe lemegyek másnap edzeni valahova – de eddig nem sokszor vettem fel az sportcipőmet.

Emlékszel még Norbira? Biztos meséltem róla, ő volt az a pasi, akivel megismerkedtem az egyik szórakozóhelyen, és állította, hogy nincs barátnője. Aztán bejelölt Facebookon, ahol kicsit sem feltűnően ki volt téve, hogykapcsolatban”. De még így is tagadta, egészen addig, míg fel nem tettek egy közös fotót, amit ezek után muszáj volt belájkolnom. Kicsit kezd elegem lenni ezekből az állandó hazugságokból; lassan már annak sem hiszek, aki tényleg igazat mond – kezdett bele a mesélésbe Kitti.

Ő az egyetlen ismerősöm, aki tényleg mindig az igazat mondja. Amikor levágattam a hajam, ő volt az egyetlen, aki elárulta, hogy szerinte nem áll jól. Amikor összejöttem Ádámmal, rögtön megmondta a véleményét róla, ami kicsit sem volt kedves – és miután kiderült, hogy igaza volt, sosem dörgölte az orrom alá. És amikor a sütizés végén a pincérünk megkérdezte, hogy ízlett az étel, Kitti tényleg megmondta, ha valamivel problémája volt; amihez azért hozzá kell tennem, hogy ennek köszönhetően eleinte senkinek sem szokott túl szimpatikus lenni. Én viszont ezért imádtam őt annyira.

Őszinteség a mérföldköveknél

Amikor hazaértem, még meg kellett ejtenem egy hívást. Egész nap a fejemben volt, mit mondhatnék, és a szívem mélyén tudtam, hogy ezt az egész „nem hazudok, nem füllentek, őszinte leszek” dolgot ezért akartam véghezvinni. Gyűjteni az erőt és a bátorságot, hogy úgy mondjam meg a véleményem, ahogy tényleg gondolom – és nem, ahogy elvárják tőlem. Andit hívtam fel, azt a barátnőmet, aki néhány hete nálam töltötte a hétvégét, hogy végre kiheverje a szakítást, ami tényleg a padlóra küldte. Nemrég azonban arra a döntésre jutott, hogy kibékül az exével. Fogalmam sincs, hogy jutottak el idáig, hiszen a legutóbbi infóm az volt, hogy szóba sem állnak egymással. Ahogy beszélgetni kezdtünk a telefonon, és elmesélte, mit érez és mi történt, rájöttem. Rájöttem a kapocsra őszinteség és füllentés között.

Vannak helyzetek, amikornem baj, ha füllentünk. Amikor senkinek sincs kára abból, hogy kicsit elhallgatjuk az igazságot, és olyat mondunk, amitől a másik jobban érzi magát. Egy rosszul sikerült frizura, amiről még te is tudod, hogy borzalmas – de attól, hogy mások is ezt hangozgatják, kinek lesz jobb? És aztán ott vannak azok a pillanatok, amikor úgy hazudunk, hogy egyúttal saját magunkat is szeretnénk egy kicsit átverni. Mások előtt jobb fényben tüntetjük fel az életünket, mert bár tisztában vagyunk a problémáinkkal, néha jól esik egy kis időre azt érezni, hogy minden tökéletes. És ha ezt mások elhiszik, mi is képesek vagyunk így gondolni. Ezzel talán nincs is semmi baj; egészen addig, míg nem próbáljuk meg teljesen átverni saját magunkat, ahogy azt ebben az esetben Andi is tette. Már a hangjából hallottam, hogy ő sem igazán hiszi el, amit gondol, de minden erejét bevetette, hogy meggyőzzön róla engem. És rájöttem, hogy az ilyen mérföldköveknél kell őszintének lennünk egymással. Ezek azok a pillanatok, amikor nincs helye kegyes hazugságnak vagy füllentésnek, csak hogy a másik jobban érezze magát – mert sosem tudnánk megbocsátani magunknak, hogy előre tudtuk, mi fog történni, de nem tettünk ellene semmit.

Úgyhogy elmondtam az őszinte véleményemet Andinak arról, hogy szerintem hibát követ el, és azt is, hogy miért. Ugyanakkor szerettem volna, ha tudja, a döntésétől függetlenül énmindig mellette állok. Miután leraktuk a telefont, végiggondoltam az egész napomat. Vannak helyzetek, amikor a füllentés elkerülhetetlen. Amikor könnyebb csöndben maradni, mint hogy másokat bajba keverjünk. Amikor hazudunk magunknak, mert nem szeretnénk órákon át búslakodni valamiért, ami hosszú távon nem is éri meg. Talán ami igazán fontos, hogy a meghatározó pillanatokban őszinték legyünk egymással – és ezáltal segítsünk egymásnak a helyes úton maradni, felesleges kitérők és zsákutcák nélkül. Talán nem is az állandó őszinteség a kapcsolatok alapja – hanem az, hogy amikor szükség van ránk, ott legyünk, és ne hagyjuk egymást eltévedni.

Gifek forrása: giphy.com

VIDEO 2024 legszebb sminktrendje, a gyöngyházfényű smink

Kövesd a Bien.hu cikkeit a Google Hírek-ben is!