És most, évek óta először, itt ül velem szemben, és elég csak rápillantanom, hogy lássam, mennyire boldog a srác miatt. Mint kiderült, csak azért küldte a rövid üzeneteket, mert épp randin voltak, és a hétvégi bulik is hasonló programok miatt maradtak el. Majdnem két órán át beszélgettünk róla, és úgy tűnt, tényleg minden a legjobban alakult. Úgyhogy már csak egyetlen kérdés forgott a fejemben: miért érzem magam egy kicsit szomorúnak?
Alig mertem bevallani magamnak az érzéseimet, hiszen nem tudtam nem arra gondolni, hogy milyen rossz barát vagyok. Persze tényleg nagyon örültem Kitti boldogságának, elvégre megérdemelte már, hogy beleszeressen valakibe. Ugyanakkor bűntudatom volt, amiért egy kicsit elkezdtem aggódni. Egy részem ugyanis biztos volt benne, hogy ettől minden meg fog változni. Többé nem fogunk kettesben elmenni szórakozni azzal a céllal, hogy megismerjünk valakit. És valószínűleg nem lesz olyan sok szabad hétvégéje sem, amit a kanapén üldögélve tölthetünk el, mint az elmúlt években. És talán amit a legnehezebb volt beismernem: úgy éreztem, mintha teljesen egyedül maradtam volna. Olvass még a témában
Tudom, kissé nevetségesen hangzik, hiszen ettől még ugyanannyi barát vesz körül. De rögtön megfordult a fejemben, hogy előbb-utóbb eljön az a pont, amikor körülöttem mindenki beleszeret valakibe, és én maradok az „utolsó” szingli. Lelki szemeim előtt már meg is jelent az a kép, ahogy mindenki elhozza a párját egy közös, esti filmezésre, én pedig maximum a házigazda kutyusával tudom lekötni a figyelmem (a probléma ott kezdődik, ha még kutya sem lesz, mert akkor nagy valószínűséggel egy üveg bor lesz a társam).
