Kedd délután volt, emlékszem, mert aznap volt a csapatmegbeszélés, amit már harmadszor toltam ki, mert nem bírtam ránézni a naptáramra. Ott ültem az irodai konyhában, kezemben egy kihűlt kávéval, és arra eszméltem, hogy már vagy tíz perce bámulom a mosogató fölötti csempét anélkül, hogy bármi is átfutott volna az agyamon. Nem gondolkodtam semmin. Egyszerűen csak üres voltam, mint egy kiürült akkumulátor, amit hiába dugsz be a töltőbe, nem tölt.
Azelőtt is voltak fáradt napjaim, persze, kinek nincsenek. De ez más volt. Reggelente úgy ébredtem, mintha egyáltalán nem aludtam volna, pedig nyolc órát feküdtem az ágyban. A kollégám egyszer megjegyezte, hogy furán nézek ki mostanában, mire csak legyintettem, hogy sok a meló, majd elmúlik a hajtás után. Mondtam ezt magamnak is, szinte naponta: majd a hétvégén kipihenem, majd ha lezárul ez a projekt, majd ha eljön a nyár. Volt egy végtelen listám azokból a pillanatokból, amikor majd jobb lesz.
Az a bizonyos hétfő
A fordulat egy hétfő reggel jött, amikor sírva fakadtam, mert nem találtam a kék blúzomat. Egy blúz miatt. Ott álltam a szekrény előtt pizsamában, és úgy zokogtam, mintha valami visszafordíthatatlan történt volna, pedig csak egy ruhadarabról volt szó, ami valószínűleg a szárítóban lapult. A férjem bejött megnézni, mi a baj, és amikor meglátta az arcomat, nem szólt semmit, csak leült mellém a földre. Akkor mondta ki először hangosan azt a szót, amit én addig nem mertem kimondani magamnak sem. Olvass még a témában
Hihetetlen, de ha erőlteted a mosolygást boldogabb leszel!
Ez dobna fel a leginkább, a csillagjegyed szerint – Ha neked is eleged van ebből az évből
„Ne már, nektek vannak DVD-itek?” – Ittam egy sört egy 23 évessel, és sosem éreztem öregebbnek magam
Nehezen veszed rá magad az edzésre? Próbáld ki ezt a pszichológiai trükköt
Nem attól égtem ki, hogy túl sokat dolgoztam, hanem attól, hogy hónapokig nem engedtem meg magamnak, hogy fáradt legyek.
Mert ez volt a legnagyobb csapda. Én azt hittem, a kiégés valami drámai összeomlás, amikor az ember összecsuklik egy megbeszélésen, vagy sírva fut ki az irodából. Nálam nem így nézett ki. Nálam úgy nézett ki, hogy egyre kevésbé érdekelt, ízlik-e az ebéd. Hogy a barátnőim hívásait néztem a telefonon, aztán visszatettem zsebre, mert nem volt bennem semmi, amit meg tudtam volna osztani velük. Hogy a munkahelyi sikereim, amikért régen ünnepeltem volna magamat egy pohár borral, most annyi hatással voltak rám, mint egy elküldött email. Semennyivel.
Volt egy este, amikor a barátnőm megkérdezte, mikor nevettem utoljára úgy igazán, hangosan, könnyekig. Ültem a telefonnal a kezemben, és nem jutott eszembe semmi. Nem hetek, hónapok teltek el nevetés nélkül, csak nem vettem észre, mert közben minden határidőt teljesítettem, minden emailre válaszoltam, minden vacsorát megfőztem. Kívülről tökéletesen működtem. Belülről meg egyszerűen nem volt ott senki, aki mindezt csinálta.
A pszichológusomnál, ahova végül csak azért mentem el, mert a férjem szinte betuszkolt az ajtón, azt mondtam neki elsőként, hogy szerintem csak alvásra van szükségem. Ő megkérdezte, mikor pihentem utoljára úgy, hogy közben nem gondoltam a másnapi teendőkre. Nem tudtam válaszolni. Akkor jött rám, ott a rendelőben, hogy talán évek óta nem pihentem valójában, csak alvás közben lekapcsoltam a testem, az agyam viszont sosem állt le igazán.
A cikk folytatódik, lapozz!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
