Két éve ültem egy állásinterjún, amire hónapokig készültem, mert végre egy olyan pozícióra pályáztam, amiről mindig is álmodtam. Az önéletrajzomat többször átírtam, a kérdésekre lejegyzeteltem a válaszaimat, sőt még a tükör előtt is gyakoroltam, hogyan mosolyogjak magabiztosan. A beszélgetés remekül haladt, egészen addig, amíg a leendő főnököm hátradőlt a székében, és megkérdezte, tervezek-e gyereket a közeljövőben. Egy pillanatig azt hittem, rosszul hallottam, aztán rájöttem, hogy nagyon is komolyan kérdezte.
Az a pillanat, ami megállt
Emlékszem, hogy a szoba hirtelen elcsendesedett körülöttem. A HR-es kolléga, aki a főnököm mellett ült, egy pillanatra lesütötte a szemét, és úgy tett, mintha jegyzetelne valamit – ebből tudtam, hogy ő is érzi, valami nincs rendben. A főnököm viszont teljesen természetesen várta a választ, mintha ez lenne a legegyszerűbb kérdés a világon.
Abban a pillanatban nem gondolkodtam azon, hogy ez a kérdés törvényes-e vagy sem, csak azt éreztem, hogy ha nem válaszolok, azzal azonnal gyanússá teszem magam, mintha lenne valami titkolnivalóm. Olvass még a témában
Az évszakváltás és a kapcsolataink: miért indulnak be pont ilyenkor a szakítások
Amikor neked kell lebontani mások vélt falait – határhúzás, következő szint
Ne csak a csillagokat nézd! Így derítem ki, milyen valójában a szállás – még nem ért csalódás
„Nem jövök be a pasiknak, akik nekem tetszenek” – Hányszor voltál a Halo-effektus áldozata?
Azt mondtam, jelenleg nem tervezek gyereket, ami igaz is volt, csak közben végig azon járt az eszem, vajon ez a válasz hogyan befolyásolja majd a döntésüket.
Utólag visszagondolva pontosan ez volt a probléma: a kérdés önmagában már eldöntötte, hogy attól kezdve máshogy fognak nézni rám, a válaszomtól függetlenül.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
