Babaváró bulik és messziről érkező rokonok, fotózás és felfokozott érzelmek. Félelem, befelé fordulás és veszteségek. A világjárvány a várandósságra és a gyermekágyas időszakra is rányomta a bélyegét. Olyan nőkkel beszélgettünk, akik a lezárások alatt adtak életet a kisbabájuknak.
Iza: Születés és gyász
Amikor Izabella az első babáját várta, még mindenki ott akart lenni, mindenki részt akart venni az eseményekben. A kislány most három éves, a kisfiát várva pedig Izabella még meg is jegyezte, hogy nem is bánja, ha most nem jöhet majd be senki a kórházba, kicsit még örült is, hogy legalább nyugalom lesz. Ekkor persze még nem sejthette, hogy titkos kívánsága végül sajnos csak tragikus formában teljesül.
Az egész család végig nagyon óvatos volt, a szülei sajnos mégis megfertőződtek, és az állapotuk gyorsan romlott. Aznap, amikor Izabellánál beindult a szülés, mindketten kórházba kerültek. A nyugalom, a befelé figyelés és a babával való ismerkedés szinte lehetetlenné vált. Izabella próbált közvetíteni a szülei, a kórház és a háziorvos között, ezzel segítve a húgát, aki mindezt otthonról próbálta intézni, egy két hónapos kisbaba mellett.
„Volt pár kórházi dolgozó, akik elég furcsán néztek rám, amikor a pár órás babám mellett a telefont nyomkodtam. Amikor megértették a helyzetemet, segítőkészek voltak, végül kisebb bonyodalmak után azt is sikerült elintézni, hogy egy nappal hamarabb hazamehessünk.”
„Nagyon szerettem volna a családommal lenni, segíteni, ha másként nem, hát úgy, hogy legalább ott vagyok egy biztos bázisként, nálam lehet hagyni a gyerekeket, ha menni kell valahova. A kórházban nagyon rosszul éreztem magamat. A kisfiammal töltött első napok egyáltalán nem olyanok voltak, amilyennek lenniük kellett volna, a tehetetlenség érzése borzasztó volt.”
Eleinte Izabella apukája volt rosszabbul, ám az ő állapota lassan javulni kezdett – ugyanekkor viszont az édesanyja egyre rosszabbul lett. Néhányszor még tudtak beszélni telefonon, amikor az anyukájára maszk került, már csak a videóhívások maradtak. Végül ezek is csak néhány másodpercesre rövidültek, mert ennél hosszabb ideig már nem tudta tartani a telefont.
Amikor a telefon kameráján keresztül Izabella megmutatta anyukájának a legkisebb unokáját, azt mondta neki, hogy nagyon szeretné még a karjaiban tartani, ám sajnos erre nem volt már lehetősége. Izabella anyukája a Covid intenzíven halt meg.
„A gyászfolyamat, mint olyan, nekem teljesen elmaradt, és lehet, hogy ez hosszú távon még visszaüt. Ha akartam volna, sem tudtam üvölteni, sírni, összeesni a fürdőszoba padlóján. Nem engedhettem meg magamnak, hogy összeomoljak, mert itt van egy három éves kislány, aki elvesztette az imádott nagymamáját, és egy újszülött, akinek rám, a nyugalmamra, a jelenlétemre van szüksége.”
„Tudom, hogy ez most ilyen régimódian hangzik, de szerintem ennyire pici gyerekek mellett tényleg igaz, hogy amilyen állapotban van anya, olyan állapotban van a család. Nekik én vagyok a támaszuk.”
Izabella büszke a lányára, aki nagyon egészségesen kezeli a gyász feldolgozását.
„Nyilván mindenki szeretné ettől megkímélni a gyerekét, de az az igazság, hogy nem lehet elkerülni, hogy találkozzunk a halállal. Mi nem titkolóztunk előtte, beszéltünk vele arról, hogy a mama most beteg. Amikor elveszítettük, elmondtuk, hogy a mama angyal lett és felköltözött az égbe, így sajnos többé nem találkozhatunk vele.”
„Azóta a rajzait a magasba kell emelni, hogy megmutassuk a mamának is. A szobájába beszűrődő utcai lámpa fényéről pedig eldöntötte, hogy az a mama csillaga, ami elalváskor bevilágít hozzá. Nekem nagyon hasonlít a hangom az anyukáméra, és néha kéri, hogy játsszuk azt, hogy telefonálunk, ilyenkor én vagyok a mama, és beszélgetünk.”
Most 5 hónapos kisfia nyugodt baba, Izabella azt mondja, az elejétől fogva olyan, mintha érezné, hogy egy nehéz időszakban érkezett. A lehető legkevesebb gondot akarja okozni. Minden helyzethez jól alkalmazkodik, anyukája pedig minden nehézség ellenére igyekszik megadni neki azt a figyelmet és törődést, amire egy újszülöttnek szüksége van.
„Nagyon sok mindent veszítettünk, és a családom most kezdi újra összeszedni magát. Apukám is talán most kezdi el ismét lassan-lassan megtalálni a helyét a világban, miután elvesztette az élete szerelmét. Én ha a lányomra és a fiamra nézek, azt látom, hogy az élet, az itt megy tovább, és nekem erősnek kell lennem értük. Viszont azóta én a gyerekeimmel alszom. Ki akarok használni minden pillanatot. Mert sosem tudhatod, hogy mi lesz holnap.”