Amikor húszas éveimben az egyetemi padot koptattam, sokszor eszembe jutott – főleg egy nehéz dolgozat előtt – hogy a megszerzett tudás csupán egy eszköz lesz a munkaerőpiaci érvényesülésemhez.
A vizsgaidőszakok sűrűjében és a kutatási adatok felett görnyedve még nem is sejtettem, hogy az elméleti összefüggések évekkel később, a saját nappalink közepén, egy egészen más minőségben nyernek majd valódi értelmet. Számomra a szakdolgozatom megírása nem csupán egy kipipálandó feladat volt, hanem egy olyan szellemi utazás, amelynek gyümölcseit ma, édesanyaként is learathatom.
A kutatás izgalmától a felismerésekig
Nemrégiben egy barátnőmnek segítettem a szakdolgozata körüli teendőkben, és ez a közös munka váratlanul felidézte bennem a múlt emlékeit. Emlékszem, mennyire magával ragadott a folyamat, amikor 2012-ben én is a saját témámba ástam bele magamat. Az olvasásszociológia világa szippantott be, ahol azt kutattam, pontosan milyen családi és környezeti tényezők befolyásolják a gyermekek olvasási készségeit. Olvass még a témában
Akkoriban még csak a tudományos kíváncsiság (és a kötelező jelleg) hajtott, de ebben a témakörben imádtam bújni a szakkönyveket és böngészni a legfrissebb tanulmányokat. A legizgalmasabb résznek viszont a saját kutatásom kiértékelése bizonyult. Volt valami egészen különleges abban, amikor képessé váltam a sorok között olvasni, és hirtelen összeálltak a fejemben azok a láthatatlan kapcsolódási pontok, amelyek meghatározzák egy fejlődő gyermeki lélek viszonyát a könyvekkel és a tanulással.
Szembesülés a digitális árnyoldallal
A kutatásom során nemcsak szakmai sikereket tudtam elérni, hanem egy fájdalmas társadalmi tükörbe is belepillanthattam. Már akkor (több mint egy évtizede!) látszott, hogyan változnak át menthetetlenül az alsós gyerekek mindennapjai.
Emlékszem a szomorúságra, amit akkor éreztem, amikor a kérdőívekből kiderült: rengeteg kisiskolás számára az egyetlen közös családi „program” a hétvégi bevásárlás volt a hipermarketekben.
Már akkoriban, amikor az internet még csak éppen beszivárgott az életünkbe, szinte minden gyerek szobájában ott volt a saját televízió, amit a legtöbbször kontroll nélkül, magányosan is nézhettek a legifjabbak. (Igen, ez még akkor volt, amikor a felnőtt tartalom automatikusan bekapcsolt bizonyos csatornákon éjszaka.)
Ezek a felismerések mélyen belém égtek, és bár akkor még nem voltam anya, tudat alatt már elkezdtem építeni azt az értékrendet, amit ma a saját háztartásunkban képviselek. A kiértékelt adatok nekem nemcsak statisztikák voltak, hanem figyelmeztető jelek arról, hogyan veszik el a valódi kapcsolódás és a belső képalkotás képessége a technológia zajában.
A példamutatás fontossága itt is megjelenik
Röviddel azután, hogy a lányom megszületett, az egyetemen tanult elméletek hirtelen hús-vér gyakorlattá váltak. Tisztán emlékeztem a kutatásom egyik legfontosabb tanulságára: a gyerekek nem azt teszik, amit mondunk nekik, hanem azt, amit látnak tőlünk.
Ha azt akarom, hogy a lányom szeresse a könyveket, akkor látnia kell engem is olvasni.
Nem elég a polcra tenni a mesekönyvet, nekem is bele kell feledkeznem egy-egy regénybe a kanapén, hogy motivált legyen és utánozni kezdjen. Ez a tudatosság segített abban, hogy az olvasás, a tájékozódás nálunk ne egy kötelező feladat, hanem egy természetes, vonzó rutin legyen.
Félreértés ne essék, mi sem élünk egy steril, technológiamentes buborékban, és távolról sem tartom magamat tökéletes szülőnek. Nálunk is van képernyőidő, és nálunk is előfordul, hogy a lányom mesét néz olvasás helyett, de a szakdolgozatom során gyűjtött tudás egyfajta belső iránytűként szolgál az irányításban. Nem tiltok kategorikusan, hanem mértéket tartok és szelektálok.
A különbség abban rejlik, hogy pontosan értem a képernyőhasználat mechanizmusait és annak hatását a fejlődő idegrendszerre, így sokkal magabiztosabban tudom meghúzni a határokat. Ez a háttértudás ad egyfajta nyugalmat: tudom, miért mondok nemet bizonyos helyzetekben, és miért preferálom a közös játékot vagy a beszélgetést a passzív tartalomfogyasztással szemben.
Visszatekintve látom csak igazán, hogy az egyetemi évek alatt nem csupán egy diplomát szereztem, hanem egy olyan szemléletmódot, amely ma az egyik legfontosabb feladatomban, az anyaságban támogat. Bár a világ folyamatosan változik, a tudás valódi értéke abban rejlik, ahogyan képessé tesz minket a tudatosabb, jelenlévőbb életre.
