Véleménycikk: Schuszter Borka
A szorongásom miatt kezdtem terápiára járni, és a pszichológusom gyorsan meg is tanított néhány gyakorlati módszert, ami a legnehezebb pillanatokban tűzoltásként segíthet addig is, amíg a szorongásom valódi okát feltárjuk. Földelő gyakorlatokra, fókuszált légzésre, olyan apró technikákra koncentráltunk, amelyek segíthetnek visszahozni a jelenbe, amikor a szorongás elkezd elsodorni.
Papíron minden működött volna. Elméletben értettem is az egészet, sőt szorgalmasan gyakoroltam is a technikákat, hogy elő tudjam majd venni őket, ha tényleg kellenek. Csakhogy amikor valóban rám tört a pánik vagy az a nehéz, fullasztó szorongás, valahogy soha nem tudtam rávenni magam, hogy használjam ezeket az eszközöket.
A terapeutám újra és újra kérdezte: Olvass még a témában
Miért olyan nagy ügy, ha nem akarunk közös bankszámlát?
Lassan sétálók, boltban tévelygők: tényleg olyan türelmetlenek lettünk, hogy mindenkit gyűlölünk, akitől nem tudunk haladni?
Feladtam, vagy csak rugalmasan alkalmazkodtam? Így válts nézőpontot
Transzformatív mantrák novemberre: ez a neked szóló megerősítés a Skorpió szezonban
„Próbáltad a légzést?”
„Csináltad a földelést?”
Én pedig újra és újra azt válaszoltam:
„Nem.”
Nem azért, mert nem hittem benne. Nem azért, mert nem akartam jobban lenni. Egyszerűen volt bennem valami furcsa bénultság. Mintha egy láthatatlan fal állt volna köztem és aközött, hogy segítsek magamon. Emlékszem, mennyire frusztrált ez. Úgy éreztem, még a terápiát is rosszul csinálom. Mások képesek meditálni, légzőgyakorlatokat végezni, figyelni a testükre, én pedig még arra sem vagyok képes, hogy öt mély levegőt vegyek.
Volt időszak, amikor komolyan megfordult a fejemben, hogy abbahagyom az egészet. Minek járjak terápiára, ha még az alapfeladatokat sem tudom megcsinálni? Utólag visszagondolva nagyon örülök, hogy nem hagytam ott az első kudarcélmények után.
Végül nem a légzőgyakorlat hozta az áttörést
Hanem egy mondat.
Egy ülésen éppen arról beszéltünk, hogy megint nem tudtam használni a tanult technikákat egy nehéz helyzetben. Nem volt könnyű, de kimondtam azt is, hogy már a terápia fontolgatását is abbahagyom, mert úgy érzem, nem haladunk, és ez csakis az én hibám. „Minek járok ide, ha nem akarok segíteni magamnak?”
Abban a pillanatban hirtelen meghallottam magam. Szerintem akkor értettem meg először igazán, hogy mi történik bennem. Nem lustaság volt. Nem ellenállás. Nem az, hogy „nem akarok meggyógyulni”. Hanem valami sokkal szomorúbb.
A legsötétebb pillanataimban annyira nem szerettem magamat, hogy még segítséget sem akartam adni saját magamnak.
Ez rettenetesen fájdalmas felismerés volt, de közben furcsa módon felszabadító is. Hirtelen értelmet nyert az a sok bénultság, az a belső ellenállás, amit addig képtelen voltam megmagyarázni. Nem azért nem működtek a technikák, mert rosszak voltak. Hanem mert abban az állapotban én magamat nem tartottam méltónak arra, hogy kimentsem a szenvedésből.
Ez a felismerés aztán áttörést hozott. A következő lépés nem az volt, hogy megtanuljam ezekben a pillanatokban is szeretni magamat – ez túl nagy ugrás lett volna. Ha valaki akkor azt mondja, hogy ismételgessem magamnak, hogy értékes vagyok és szerethető, valószínűleg csak még dühösebb lettem volna.
Nálam sokkal kisebb lépéssel kezdődött minden.
A terapeutám is azt mondta: „Nem kell rögtön szeretned magad. Elég, ha megpróbálsz könyörületes lenni magaddal.”
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
