Véleménycikk: Schuszter Borka
A szorongásom miatt kezdtem terápiára járni, és a pszichológusom gyorsan meg is tanított néhány gyakorlati módszert, ami a legnehezebb pillanatokban tűzoltásként segíthet addig is, amíg a szorongásom valódi okát feltárjuk. Földelő gyakorlatokra, fókuszált légzésre, olyan apró technikákra koncentráltunk, amelyek segíthetnek visszahozni a jelenbe, amikor a szorongás elkezd elsodorni.
Papíron minden működött volna. Elméletben értettem is az egészet, sőt szorgalmasan gyakoroltam is a technikákat, hogy elő tudjam majd venni őket, ha tényleg kellenek. Csakhogy amikor valóban rám tört a pánik vagy az a nehéz, fullasztó szorongás, valahogy soha nem tudtam rávenni magam, hogy használjam ezeket az eszközöket.
A terapeutám újra és újra kérdezte: Olvass még a témában
„A bébi kicsusszant, mint egy torpedó” – Sebészek mesélnek ijesztő pillanatokról
„30 évesen még sehol se tartok.” – Nők megosztják az élettapasztalatukat
A mai fiatalok: lusták vagy csak másképp látják az élet értelmét?
„Ha sikeres akarsz lenni, kicsit elszálltnak kell lenned” – A legjobb karriertanács, amit valaha kaptam
„Próbáltad a légzést?”
„Csináltad a földelést?”
Én pedig újra és újra azt válaszoltam:
„Nem.”
Nem azért, mert nem hittem benne. Nem azért, mert nem akartam jobban lenni. Egyszerűen volt bennem valami furcsa bénultság. Mintha egy láthatatlan fal állt volna köztem és aközött, hogy segítsek magamon. Emlékszem, mennyire frusztrált ez. Úgy éreztem, még a terápiát is rosszul csinálom. Mások képesek meditálni, légzőgyakorlatokat végezni, figyelni a testükre, én pedig még arra sem vagyok képes, hogy öt mély levegőt vegyek.
Volt időszak, amikor komolyan megfordult a fejemben, hogy abbahagyom az egészet. Minek járjak terápiára, ha még az alapfeladatokat sem tudom megcsinálni? Utólag visszagondolva nagyon örülök, hogy nem hagytam ott az első kudarcélmények után.
Végül nem a légzőgyakorlat hozta az áttörést
Hanem egy mondat.
Egy ülésen éppen arról beszéltünk, hogy megint nem tudtam használni a tanult technikákat egy nehéz helyzetben. Nem volt könnyű, de kimondtam azt is, hogy már a terápia fontolgatását is abbahagyom, mert úgy érzem, nem haladunk, és ez csakis az én hibám. „Minek járok ide, ha nem akarok segíteni magamnak?”
Abban a pillanatban hirtelen meghallottam magam. Szerintem akkor értettem meg először igazán, hogy mi történik bennem. Nem lustaság volt. Nem ellenállás. Nem az, hogy „nem akarok meggyógyulni”. Hanem valami sokkal szomorúbb.
A legsötétebb pillanataimban annyira nem szerettem magamat, hogy még segítséget sem akartam adni saját magamnak.
Ez rettenetesen fájdalmas felismerés volt, de közben furcsa módon felszabadító is. Hirtelen értelmet nyert az a sok bénultság, az a belső ellenállás, amit addig képtelen voltam megmagyarázni. Nem azért nem működtek a technikák, mert rosszak voltak. Hanem mert abban az állapotban én magamat nem tartottam méltónak arra, hogy kimentsem a szenvedésből.
Ez a felismerés aztán áttörést hozott. A következő lépés nem az volt, hogy megtanuljam ezekben a pillanatokban is szeretni magamat – ez túl nagy ugrás lett volna. Ha valaki akkor azt mondja, hogy ismételgessem magamnak, hogy értékes vagyok és szerethető, valószínűleg csak még dühösebb lettem volna.
Nálam sokkal kisebb lépéssel kezdődött minden.
A terapeutám is azt mondta: „Nem kell rögtön szeretned magad. Elég, ha megpróbálsz könyörületes lenni magaddal.”
Ez valahogy kevésbé tűnt elérhetetlennek
A könyörületben nincs az a kényszer, hogy rögtön mindent szépnek és jónak lássak magamban. Nem kell hozzá teljes önelfogadás. Csak annyi, hogy amikor szenvedek, ne forduljak el magamtól teljesen.
Eleinte ez is nehéz volt. Néha még most is az. De lassan megtanultam, hogy a szorongás csúcspontján ne úgy kezeljem magamat, mint valakit, akit meg kell büntetni, hanem mint valakit, aki éppen rosszul van.
És érdekes módon innen kezdtek működni a gyakorlatok is.
Amikor már nem éreztem azt, hogy „nem érdemlem meg” a segítséget, végre képes lettem leülni és lélegezni. Észrevenni öt dolgot magam körül. Visszahozni magamat a jelenbe. Nem mindig tökéletesen, nem mindig gyorsan, de már nem bénított meg teljesen az ellenállás.
Persze ez nem egy lezárt történet. Még mindig hosszú út áll előttem, hogy megértsem, honnan jönnek ezek az érzések, miből táplálkoznak, és hogyan lehetne egyszer teljesen feloldani őket. És az lehet, hogy lesznek dolgok, amikkel csak meg kell tanulnom együtt élni majd.
De addig is van valami, ami már most megváltozott.
A szorongás nem tűnt el az életemből, de már nem érzem magam teljesen tehetetlennek vele szemben. És amikor belegondolok, honnan indultam — abból az állapotból, ahol még segítséget sem tudtam elfogadni saját magamtól —, már ez is óriási eredménynek tűnik.
