Most, hogy nyakunkon az óvoda, már én is azok közé az anyukák közé tartozhatnék, akik folyton azt hajtogatják, hogy „olyan gyorsan elment ez a három év”. Azonban nem mondom ezt, mert nem feltétlenül tudok vele egyetérteni. Ahogy számos csodálatos pillanata volt ennek az időszaknak, úgy megannyi nehezet is magunk mögött tudhatunk. Már csak azért is, mert húszas éveim második felében lettem édesanya, és emiatt bizony előfordult, hogy nem voltam mindig felhőtlenül boldog…
A kiszolgáltatottság érzése
Bárki bármit mond, anyának lenni hatalmas kiszolgáltatottsággal jár, és ez az érzés már az orvosnál ülve érezhetővé válik. Itthon szerintem csak nagyon kevesen ússzák meg a komplett terhesgondozást, szülést negatív élmények nélkül, én sem voltam kivétel. Utólag persze azt „illik” mondani, hogy mégiscsak szerencsések vagyunk, hiszen mindketten épen és egészségesen megúsztuk a teljes procedúrát, de azért jobban örültem volna, ha a minket ért kellemetlenségek nélkül éljük meg ezt az alapvetően csodás időszakot.
Az mindenesetre kiderült számomra, hogy várandósnak lenni nagyon kiszolgáltatott helyzet mind a családunk, mind a társadalom, egészségügyi ellátás tekintetében, és ezt nem túl könnyű megélni huszonéves fejjel.
Valószínűleg nincs olyan életkor, amiben az emberek ne éreznék ezt, de a többség – ahogy múlnak az évek – óhatatlanul talpraesettebbé, magabiztosabbá válik. Ehhez képest nekem muszáj volt a feladathoz akkor felnőnöm, amikor már javában benne voltam a közepében, és egész egyszerűen nem volt más választásom.
Lemondások
Az anyaság lemondások sorával jár, amivel alapvetően tisztában van az ember, de egészen más mindezt megtapasztalni. Az egyik legnehezebb dolog az az éles váltás volt számomra, ami szétválasztotta a gondtalan fiatalkort a nagybetűs felnőtt élettől. Az előző nyarat még végigbuliztam és nyaraltam, a következőn pedig éjjel-nappal küzdöttem egy szörnyen hasfájós csecsemővel.
Többször éreztem azt, hogy én erre még egyáltalán nem álltam készen, de utólag visszagondolva már úgy látom, hogy erre nem is lehet felkészülni. Nehéz belecsöppenni egy teljesen új élethelyzetbe, amiben minden ismeretlen, és amiben jóformán sosincs pihenő.
Kis túlzással a közösségi média volt a kapcsolatom a külvilággal, ahol viszont azt láttam, hogy az ismerőseim, kortársaim éppen olyan gondtalanul szórakoznak a fesztiválokon, ahogy én tettem tavaly. Ugyan nem éreztem azt, hogy ne buliztam volna eleget korábban, valószínűleg könnyebb lett volna „visszavenni a tempóból”, ha néhány évvel később, harminc fölött leszek várandós. Persze nem csak a szórakozásról van szó – az első néhány hónap, év egész egyszerűen nem az anyáról szól, hanem a gyermekről, az ő beilleszkedése, életkezdése jóval fontosabb minden más szempontnál. Ez az, amit szerintem nem túl könnyű fiatalon elfogadni, és kitartani mellette főleg nem egyszerű.
Manapság persze erre is másként gondolok, legalábbis részben, hiszen néhány év elteltével minden egyszerűbbé válik és ismét szabadabb lesz az élet (bár olyan szabad, mint a húszas éveim elején volt, valószínűleg sosem lesz). Sajnos csak utólag tudjuk meg, milyen könnyed az életünk az egyetemi és az első munkával töltött évek során – és ez akkor is megállja a helyét, ha messze nem csak lazsálással töltjük ezt az időszakot.
Hatalmas önbizalmat ad
Egészen elképesztő, mennyi önbizalmat tud adni az anyaság – legalábbis számomra rengeteget adott. Tudom, hogy sokan éppen elkallódottnak érzik magukat anyaként, és az elején én is úgy véltem, hogy elveszítettem az irányítást az életem felett. Ennek volt, van is alapja, hiszen egy csecsemő mellett nem mi diktáljuk a tempót. Olyanok is vannak, akiknek nagyon megváltozik a teste a várandósság során, és ez ugyancsak önbizalomhiányhoz vezethet, de én csak jó dolgokról tudok beszámolni a magabiztosságot illetően.
Kicsit úgy érzem, életem egyik legnehezebb feladatán vagyok túl, és ha erre képes voltam, akkor már nincs lehetetlen előttem.
Ez az önbizalom az életem minden területére kihatott: sokkal könnyebben kiállok magamért, a családomért, holott korábban mindig is konfliktuskerülő voltam. Nem esik nehezemre kihozni magamból a maximumot az edzéseken, tizenévesen, vagy a húszas éveim elején messze nem voltam ilyen formában. Sokkal kitartóbb lettem, és érdekes módon ezzel együtt türelmesebb. Talán ez az egyik legnagyobb ajándék számomra, hogy megtanultam várni, megfontoltabban cselekedni.
Bár ezt is a kényszer szülte, mert a mai napig kénytelen vagyok a gyermekemhez igazítani a napirendemet éppúgy, mint a munkaidőmet. Mégis sokszor ez vezetett oda, hogy átgondoltabban döntök a kisebb és a nagyobb kérdésekben egyaránt. Azt persze nem mondom, hogy a türelem mintaképe lennék, aki soha nem emeli fel a hangját semmiért, de már automatikusan mély levegőt veszek, és átgondolom, érdemes-e bosszankodni.
Sajnos vagy nem sajnos, de csak az érem egyik oldalát van lehetőségünk megtapasztalni az életben, nem tudom biztosan, hogy ha később leszek anyuka, akkor is ugyanezt az önbizalmat kaptam volna-e a szülővé válástól. Valószínűleg igen, de a magabiztosság olyan dolog, amiből jó, ha a lehető legkorábban kijut – többször gondoltam arra, hogy ha ezt a céltudatosságot már évekkel ezelőtt a magaménak tudhatom, akkor még ennél is előrébb lehetnék.
Újrakezdődik az élet
Bár egyszerre volt nagyon nehéz és felemelően csodálatos a mögöttünk lévő három-négy év, jó érzés újra visszacsöppenni a nagybetűs életbe. Sokáig nem ültem „tétlenül”, mert amikor a kislányom egyéves lett, ismét dolgozni kezdtem – a teendőket az alvásidőbe zsúfoltam. Nekem hatalmas váltás volt az a kötött élet, amit egy csecsemő hozott, mert szabadúszó újságíróként mindig is magam osztottam be a napomat. Most, hogy ősztől indul az óvoda és érzem, hogy végre mindenre lesz megint időm, nagyon jó érzés fog el. Persze egyúttal félek is, milyen lesz minden nap órákat távol lenni egymástól, de kicsit mégis várom, hiszen új, számomra kicsit nyugalmasabb időszak kezdődik az életünkben.
Mindezt annak fényében látom, hogy most töltöm be a harmincat, és már van egy óvodáskorú gyermekem – a korombeliek többsége még attól is távol áll, hogy komoly kapcsolata legyen, nemhogy családot alapítson. Ez több szempontból szomorú, hiszen sokukról tudom, hogy nem így tervezték az életüket. Én viszont többet is elkönyvelhetek, mint amennyit valaha gondoltam.
Tény, hogy nagyon kemény tíz év van mögöttünk, az utolsó három-négy évben pedig erőn felül teljesítettünk, de ez az élethelyzet kicsit mégis olyan, mintha célba értünk volna: az otthonunk kész, a családunk teljes, a munkánkat szeretjük.
Lassan kezdődhetnek a nyugalmas és szabadabb hétköznapok, amikben sokkal többet megengedhetünk magunknak – egy kisgyermekkel, felcseperedő gyermekkel már sok szempontból jóval egyszerűbb kimozdulni, programot csinálni. Több, harmincas, negyvenes évei végén szülővé vált ismerőstől hallom, hogy nincs kedvük részt venni a különféle gyerekeknek szánt eseményeken, vagy alig várják, hogy a kicsik lelépjenek a barátokkal játszani – én ezt talán koromból adódóan sem érzem fáradtságnak. Valószínűleg személyiségfüggő is, de gond nélkül fekszem vele egy mező közepén, beállok dagonyázni a sárba és nem érzem fárasztónak vagy kínosnak, ha együtt csúszunk le a csúszdán.
Van kedvem és energiám ahhoz, hogy ezeket az élményeket mind együtt éljük át – néhány évvel később már lehet, hogy nem így érezném.
A későbbiek során pedig alighanem imádni fogom, hogy nincs őrült nagy korkülönbség köztünk, és nem hatvanévesen kell a középiskolai ballagására mennem. Amivel persze bizonyos élethelyzetekben nincs probléma, de én örülök, hogy van esélyem arra: egyszer még nagymama legyek.
Képek forrása: hplovecraft.mail.ru/Depositphotos.com, hplovecraft.mail.ru/Depositphotos.com