Néhány évvel ezelőtt a kezembe került egy könyv, amiről első ránézésre azt gondoltam, hogy pont olyan lesz, amilyeneket alapból kerülni szoktam. Motivációs, harsány, kicsit túl lelkes. Jen Sincero Vagány vagy című könyvéről van szó, amit végül mégis elolvastam – és meglepően sok minden ott maradt velem belőle.
Nem azért, mert hirtelen hinni kezdtem volna a manifesztáció mindenhatóságában, hanem mert egy nagyon egyszerű, de annál kellemetlenebb kérdést tett fel: mi a fenét nevezünk egyáltalán sikernek?
Addig a pontig a siker számomra – mint valószínűleg sokaknak másoknak is – szinte kizárólag összehasonlításban létezett. Nézettségekben, számokban, elismerésekben, másokhoz képest elfoglalt helyekben. Elvégre ez az, amit gyerekkorunk óta tanítanak nekünk: kinek lett a legjobb a dolgozata, ki fut gyorsabban, kinek van több nyelvvizsgája. Olvass még a témában
A siker másokhoz képest, relációkban létezik csupán.
És ez az a terep, ahol szinte lehetetlen nyerni. Mert mindig van valaki, aki többet keres, nagyobb közönséget ér el, gyorsabban halad, látványosabban „megcsinálja”, amit mi nem.
A könyvben volt egy példa, ami különösen betalált. Arról szólt, hogy játszhatsz egy stadionokat megtöltő, világszerte turnézó zenekarban, de ha közben folyamatosan a Metallicához méred az eredményeidet, akkor jó eséllyel soha nem fogod sikeresnek érezni magad. Miközben objektíven nézve olyan pozícióban vagy, ami millió garázszenekarban próbálkozó fiatal számára elérhetetlen álom. Ez a gondolat akkor kellemetlenül sokáig visszhangzott bennem.
A külső mércével mért siker
Rájöttem, hogy a sikereimet szinte kizárólag relációban értelmeztem addig én is. Kihez képest tartok itt? Ki van előttem? Ki csinálja jobban? A probléma ezzel nem az, hogy néha inspiráló lehet mások eredményeit nézni, hanem az, hogy ez a mérce folyamatosan változik. Ha mindig kifelé nézünk, a sikerünk soha nem lesz stabil, és a legsötétebb pillanatokban nem is biztos, hogy erőt ad a folytatáshoz, ha nem látjuk, hogy ebben a versenyben előbbre visz bennünket az, amiben eredetileg hittünk.
A valódi fordulat akkor jött, amikor elkezdtem másfajta kérdéseket feltenni magamnak. Nem azt, hogy „elég jó vagyok-e”, hanem azt, hogy jól érzem-e magam abban, amit csinálok. Hogy szeretem-e a munkám mindennapjait, nem csak az eredményeit. Hogy meg kellett-e alkudnom olyan dolgokban, amik számomra fontosak. Hogy önazonos tudtam-e maradni, vagy csak egy külső elvárásnak próbáltam megfelelni.
Ez nem azt jelenti, hogy innentől kezdve minden kétségem megszűnt, vagy hogy nem érdekelnek többé a számok – hiszen én is fizetésből élek, és igen, nekem is jól esnek a hagyományos értelemben vett „eredmények” is. De ezek a külső adatok a helyükre kerültek. Már nem ezek határozzák meg az önértékelésemet. Ha egy projekt nem hoz azonnali, látványos sikert, az nem automatikusan kudarc. Lehet egyszerűen csak egy olyan lépés, ami belül épít, tapasztalatot ad, vagy közelebb visz ahhoz, amit hosszú távon szeretnék. És lehet, hogy nem is tesz hozzá semmihez semmit, pusztán csak élvezem – ez azért nem egy utolsó szempont az életben, amibe véges számú rendelkezésünkre álló nappal érkezünk.
Ez a szemléletváltás a magánéletemben is rengeteget segített
Kevésbé hasonlítgatom magam mások élettempójához, döntéseihez, mérföldköveihez. Nem érzem úgy, hogy lemaradtam, csak mert máshol tartok. És talán ez az egyik legnagyobb ajándék, amit adhatunk magunknak: hogy nem külső mércékkel verjük magunkat nap mint nap.
A siker számomra ma már nem egy állapot, amit egyszer el lehet érni, hanem egy belső viszony. Annak az érzése, hogy a saját életemet élem, nem valaki másét próbálom utolérni. És ez a fajta siker – bármilyen közhelyesen hangzik is – sokkal tartósabb, mint bármilyen szám egy grafikonon.
