A nyolcvanas évek legvégén születtem, pont azon a furcsa határon, ahol az analóg gyerekkor utolsó pillanatai találkoztak a digitális robbanással.
Szinte a sejtjeimben érzem a szüleimtől örökölt „nyomni kell, amíg bírod” mentalitást, miközben itt állok az Alfa-generációs gyerekem mellett, és próbálom megfejteni az élete kódját. Én még abban nőttem fel, hogy ha el akarok érni valamit, abba minimum bele kell dögleni, és az áldozatvállalás az alapfelszereltség része, mert „majd egyszer jó lesz, hogy számíthattak rád”. A gyerekem viszont egy teljesen más belső iránytűt követ: néha bosszant a velem szemben tanúsított magabiztossága, néha viszont elgondolkodtat – és bevallom, ez utóbbi a gyakoribb.
Nem elromlottak, csak más válaszaik vannak
Még én sem érzem magam őskövületnek, de néha nagyon nehéz azonosulnom azzal a mentalitással, amit az Alfák és a Z-generációs fiatalok képviselnek. Még úgy is, hogy tisztában vagyok azzal, hogy nem „romlottak el”, egyszerűen csak zsigerből alkalmazkodtak ehhez a felfordult valósághoz. Persze én is ismerek olyanokat, akik csak kényelmesen élvezik a szüleik munkájának gyümölcsét – és azt látom, hogy ezzel a ténnyel a korombeliek és a nálam idősebbek szörnyen nehezen tudnak megbirkózni. A fiatalok többségében mégsem lustaságot, hanem elképesztő tudatosságot látok. Ahogy Steigervald Krisztián is hangsúlyozza: ez a generáció nem jobb vagy rosszabb nálunk, egyszerűen csak más. De ez a másság néha akkora szakadékot jelent, hogy anyaként minden türelmemre szükségem van, mire rájövök, mi mozgatja a gyermekemet valójában. Olvass még a témában
Miért nem hajtják már a „papírt” mindenáron?
Szülőként gyakran összeszorul a gyomrom, amikor azt látom, hogy a gyerekem nem tesz bele apait-anyait a tanulásba. Sőt, nagyjából semmit nem tesz bele: egyelőre csak a szerencsének és a jó képességeinek köszönheti a jegyeit, de gyanítom, a magolós korszak beköszöntével érnek majd még minket meglepetések. De ha mélyebbre ások, megértem a logikáját: ők már látják, hogy a diploma nem váltja meg a világot. A lakásárak és a megélhetés olyan magasságokban járnak, hogy a kemény tanulásért cserébe ígért „biztos jövő” a fiataloknak csak egy távoli délibáb – valljuk be, már nekünk is az volt, nekik meg pláne.
Teljesen jogos a felvetésük: miért hajtanák magukat a végkimerülésig, ha a távlatok ennyire ködösek?
Ezzel kapcsolatosan olyan kérdéseket ismételgetnek szemrebbenés nélkül, amiket mi gyakran még magunknak sem mertünk feltenni – emiatt nincsenek is rájuk épkézláb válaszaink, maximum a szüleink unott rigmusait tudjuk ismételgetni.
A határhúzás, ami nekem még mindig nehéz
Ami az én szememben sokszor lustaságnak, kényelmességnek tűnik, az nekik valójában egy nagyon tudatos védőbástya a mentális egészségük körül. Ők már nem hajlandóak a kiégést választani a sikerért cserébe, és olyan természetességgel beszélnek a szorongásról, amit megirigyelhetnénk tőlük. A tízéves lányom iskola után sziklaszilárdan ragaszkodik ahhoz, hogy maradjon ideje a kikapcsolódásra.
Néha irigykedve nézem ezt a határozottságot, és próbálom tudatosítani magamban: nem azért nem áll neki tanulni este, mert nem érdekli a holnapja, hanem mert tudja, hogy ennyire fáradtan nem lenne értelme. Ő már most a saját jóllétét priorizálja! Érdekes belegondolni, hogy mi ehhez képest hol jártunk ennyi idősen: éppen azt gyakoroltuk, hogyan kell elnyomni az igényeinket a kötelességeink javára.
A tisztelet új szabályai
Azt tapasztalom, hogy a „miért” kérdés a fiatalok életében minden mást felülír. Ha egy feladatnak nem látják a közvetlen hasznát vagy az „instant” értelmét, egyszerűen nem mozdulnak rá. Ők a hiteles embereket és az értelmes célokat keresik, miközben tudják, hogy fél nap alatt is akkorát fordulhat a világ, hogy mindent a nulláról kell kezdeniük, bármennyire energiát is lapátoltak bele korábban. Nemrég két, nálam idősebb ismerősömmel beszélgettem erről, akik váltig állították, hogy a tisztelet „alanyi jogon” jár a korral. Bár elfogadtam az álláspontjukat, egyszerűen nem ment át nekik az én véleményem: az, hogy az emberi méltóság mindenkit megillet, de a valódi tiszteletet és elismerést szerintem is ki kell érdemelni, függetlenül attól, hányadik X-et tapossuk.
Ez a beszélgetés volt az a pont, ahol igazán megéreztem a generációs szakadékot, pedig a beszélgetőpartnerekkel alig pár év választott el minket. Ez a szemléletmód az iskolában is visszaköszön. A mai, merev rendszerben a gyerekek gyakran magányosnak érezhetik magukat a kérdéseikkel. Emlékszem, velünk is ez volt: mi is éreztük a falakat, de még szó nélkül behódoltunk nekik, mert azt hittük, úgyis az az egyetlen út. Ők viszont már nem akarnak magányosan alkalmazkodni egy olyan kerethez, ami nem ad választ a „miértjeikre”.
A generációk közötti híd nem abból épül, hogy egyetértünk mindenben, hanem abból a kíváncsiságból, amivel a másik felé fordulunk. Lehet, hogy néha kifejezetten fárasztó ez a szemléletváltás, de a végén egy sokkal őszintébb és szabadabb kapcsolódást kapunk cserébe. Végül is nem az a célunk, hogy a gyerekeink ugyanolyan fáradtak legyenek, mint mi, hanem az, hogy boldogabbak legyenek nálunk.
