Mindig sok fiú barátom volt, és valahogy természetesnek éreztem, hogy kivívjam magamnak: egyenrangúként kezeljenek. Bár most, ahogy ezt leírtam, rájöttem – milyen szomorú, hogy ezt ki kellett vívnom!
Az viszont már tizenévesen is egyértelmű volt, hogy sosem akartam a „csapat lánytagja” lenni, valaki, akihez külön mérce tartozik. Ez többnyire működött is. Játszottunk, vitatkoztunk, később együtt jártunk bulizni, és minden témáról megvolt a karakán véleményünk.
Azóta felnőttünk, a hétköznapi csevegéseink viszont máig tele vannak olyan félmondatokkal, amelyekből érzem: a barátaim a nők többségét más szemmel mérik. Nem rám céloznak ezekkel (Vagy csak nem veszem magamra a megszólalásaikat?), hanem általában véve a nőkre – sokszor a saját párjaikra. És bár a mondatok legtöbbször tréfás köntösben hangzanak el, mögöttük már tisztán látom a régi beidegződéseket. Főleg azóta, hogy elolvastam a Szenvedő Nőket, sok mindenre másként tekintek. Jobban észreveszem azokat az apró elszólásokat, amelyekben nem feltétlenül rosszindulat van, de attól még nagyon is nőellenesek. Olvass még a témában
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Péntek reggel elküldjük a hét legolvasottabb Kikapcsolódás-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
