Az ünnepek képesek olyan gondolatokat felszínre hozni, amelyekre év közben egyszerűen nem jut idő és tér. De amint kicsit lelassulunk és kilépünk a hétköznapok automatizáltságából, hirtelen egészen érdekes emlékek tolódnak az előtérbe.
Egy decemberi végi reggelen (kereken 20 évvel ezelőtt) azt hiszem, egy kicsit felnőttem, de nem a jó értelemben. 16 évesen ráálltam a mérlegre, és akkor először szembesültem azzal, hogy az evésnek következményei vannak és azt éreztem, hogy valamin változtatnom kell. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy (a korántsem jelentős túlsúlyom ellenére) nem egy egyszerű fogyókúrás korszakot indítok el, hanem egy évtizedeken át tartó, sokszor fájdalmas, sokszor felszabadító utazást a testemmel.
A kamaszkori felismerés, ami mindent elindított
Korai tinédzser éveimben még azt hittem, a súlyom csak egy szám és amúgy is növésben vagyok, természetes, hogy egyre többet nyom a mérleg. Mindig is aktívan sportoltam, erős, izmos voltam, és nem éreztem azt, hogy kilógnék az átlagból (nem is lógtam). Aztán jött az ünnep utáni mérlegelés, és hirtelen tudatosult bennem, hogy a testemmel kapcsolatos döntéseknek következménye van. Onnantól kezdve valahogy mindig ott motoszkált bennem a gondolat, hogy „jó lenne kevesebbet mutatnia” annak a bizonyos kijelzőnek. Ez lett az a csendes háttérzaj, ami végigkísérte a tinédzserkorom második felét és a húszas éveim elejét. Időnként próbáltam diétázni, néha sikerült, néha nem, de ha sikerült is, sosem tartott sokáig. Mégis, a vágy az állandó karcsúság iránt makacsul ragaszkodott hozzám. Olvass még a témában
3 szégyentelen dolog, ami segít, hogy ne adjam fel az edzést – Akkor is, ha mások szerint ciki ezt csinálni
„Meghaltam 6 percre” Egykori ateisták, mi történt, ami miatt hinni kezdtetek?
5 tünet, ami arra utal, hogy nem fogyasztasz elegendő Omega-3-at
4 megdöbbentő mentális zavar, amiről csak kevesen tudnak
