A Liszt Ferenc repülőtér kilences kapujánál ültem, és a telefonom képernyőjén egy hetven éves fényképet néztem. A nagymamám volt rajta, valamikor a húszas évei elején, egy gyárudvar előtt állt, kendő a fején, és úgy nézett a kamerába, mintha szégyellné, hogy lefotózzák. Azért volt nálam ez a kép, mert két nap múlva a temetésén kellett beszélnem, és nem találtam a szavakat, amiket elmondhatnék róla. Tulajdonképpen alig ismertem őt igazán, csak azt a néhány mondatot tudtam felőle, amit anyám mesélt: hogy Győrben dolgozott egy textilgyárban, aztán férjhez ment, aztán soha többé nem beszélt a fiatalkoráról.
Egy idegen a repülőn
Amszterdamba mentem, egy munkahelyi konferenciára, és már bántam, hogy nem mondtam le. A gép késett, aztán beszálltunk, és egy idős, talán nyolcvan körüli asszony ült le mellém a középső ülésre. Kesztyűt viselt, pedig júniusban jártunk, és a kabátját szorosan magához fogta, mintha félne, hogy valaki ellopja. Nem szóltunk egymáshoz, amíg felszálltunk, aztán ő megkérdezte, mit nézek olyan komolyan a telefonomon.
Megmutattam neki a fotót, csak úgy, mert kérdezte, és mert jólesett kimondani, hogy ő volt a nagymamám, és most temetni megyek. Az asszony felvette a szemüvegét, közelebb hajolt a képernyőhöz, és percekig nem szólt semmit. Akkor még nem tudtam, hogy ez a csend fogja megváltoztatni azt, ahogyan a nagymamámra gondolok innentől. Olvass még a témában
Aztán megkérdezte, hogy hívták a nagymamámat lánykorában. Amikor kimondtam a nevet, elsápadt, és a kesztyűs kezét a szájára tette.
Ő volt az, aki kicsempészett a gyárból azon az éjszakán, amikor mindenkit be akartak vinni kihallgatásra.
A cikk folytatódik, lapozz!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
