Borítókép: IMDb
Korábban egyetlen sorozat sem tudott igazán a képernyő elé láncolni, mindig is a könyvek csendes világa vonzott jobban – ráadásul a filmes memóriám is hagy némi kívánnivalót maga után.
Aztán valahogy képbe került az Egy másik énem, és azon kaptam magam, hogy én is azok táborát erősítem, akik tűkön ülve várják a folytatást. Ez a történet ráadásul nemcsak szórakoztatott, de elindított egy mély, belső utazáson is: az első évad után, 2022-ben bújni kezdtem a családállításról szóló könyveket, podcasteket hallgattam, végül pedig elmentem az első csoportos állításomra, ami gyökeresen felforgatta az életemet. Azóta már több mint száz állításon vagyok túl, és bár a módszer csodálatos kapukat nyitott meg előttem, megtanultam azt is, hogy a tartós belső békéhez és a valódi továbblépéshez az egyéni terápia és a tudatos önismereti munka legalább ennyire nélkülözhetetlen. Olvass még a témában
Amikor a léleknek dolga van önmagával
Az első évad óta hordozom magammal azt a felszabadító gondolatot, hogy attól még, mert éppen jól vagyunk a mindennapokban, lehetnek olyan eltemetett történeteink, amelyekkel dolgunk van – hát még akkor, ha nem vagyunk jól… Mindenesetre nem feltétlenül kell megvárnunk, hogy az életünk kártyavárként omoljon össze ahhoz, hogy elkezdjünk magunkkal, a lelkünkkel foglalkozni.
Persze az elhatározás csak az első lépés, ráadásul a belső utazás dinamikája ritkán egyenletes – pontosan olyan hullámzó, ahogyan ezt a sorozat készítői is formálták az évek során. Azonban míg a második évadban itt-ott azt éreztem, kicsit túlságosan meseszerű az egész, a harmadik évad mindenkit visszarántott a földre. A záró részek ismét gyönyörűen, érzékenyen mutatták be a női barátság megtartó erejét, az elfojtásainkat, az örökölt mintákat és azokat a sokszor igencsak különböző utakat, amelyeken a boldogságot keressük.
Ugyanakkor nézőként és önismereti utazóként is volt bennem egy kis hiányérzet. Időnként az volt a benyomásom, mintha a forgatókönyvírók görcsösen mindennek mélyebb jelentést akartak volna adni. Mintha kötelező lenne minden egyes testi tünet, minden apró elakadás mögött azonnal egy transzgenerációs családi mintát találni, és mintha minden véletlen találkozás mögött egy kozmikus összefüggés húzódna meg. Persze úgy sejtem, a cél az lehetett, hogy lássuk: lehetséges ez is, ebbe az irányba is érdemes lehet elindulni, azonban az évad rövidsége miatt számomra kissé zsúfoltnak – és emiatt megint kicsit meseszerűnek – hatott a mondanivaló.
Bár az elmúlt időszakban magam is rengeteg olyan dolgot értettem meg a saját működésemről, amiről korábban szentül hittem, hogy már rég megdolgoztam és lezártam, mégis fontosnak tartom kimondani: nem biztos, hogy minden egyes kérdésünkre a múltban fogjuk megtalálni a választ. Főleg nem a több száz éves családi múltunkban.
A gyógyulás nem egy alku az élettel
A kommenteket olvasva azt látom, hogy sokan csalódtak a harmadik évadban. Kevesellték a konkrét családállításokat, és leginkább Sevgi történetének lezárását fogadták fájó szívvel. Én is szívesen néztem volna még több állítást – sőt, nyugodtan bevallhatom, a többséggel együtt –, hogy még egy egész évadot el tudtam volna tölteni csak ezeknek a folyamatoknak a figyelésével. Sevgi sorsa nélkül mégis sokkal kevesebbet adott volna ez a befejezés.
Mert a legfontosabb tanulság éppen itt rejlik. A belső, lelki gyógyulás nem egy csodafegyver, és nem is egy racionális alku az élettel. Nem úgy működik, hogy ha eléggé kitartóan dolgozol magadon, ha minden családi mintát feltársz, ha mindenkinek megbocsátasz, és minden feszültséget elengedsz, akkor cserébe az élet garantálja, hogy soha többé nem érhet baj.
Néha mindent megteszel, amit emberileg és lelkileg meg lehet tenni, és a dolgok mégsem úgy alakulnak, ahogy szeretnéd. És ez nem a te hibád, nem az elrontott önismereti munkád következménye: ilyen az élet.
A belső béke, mint valódi végállomás
Sevgi története éppen ettől a fájdalmas igazságtól vált annyira emberivé és felemelővé. Nem gyógyult meg a klasszikus, hollywoodi értelemben, mégis egy rendkívül teljes utat járt be. Megtalálta a gyökereit, megbékélt szüleivel és az ő történetükkel, megélte a mindent elsöprő szerelmet, feleségül ment a kiválasztott férfihoz, és ha nem is a hagyományos úton (ráadásul szívszorítóan rövid időre), de anyává is válhatott. Amikor pedig érezte, hogy közeledik a vég, a rideg kórházi falak helyett a szerettei körében, egy békés, gyönyörű helyen akart lenni. Nem a fizikai halhatatlanság volt a célja, hanem a belső béke megtalálása.
Ez a befejezés ráadásul egy csodálatos ívet, keretet ad az egész sorozatnak. Míg az első évad kezdetén Sevgi apjának halála indította el később a lányokat ezen a közös, mély önismereti úton, addig a harmadik évad végén Sevgi távozása lesz az a katalizátor, ami továbblendíti a hátramaradottak életét. Leyla, Fico és Ada pontosan úgy viszik tovább Sevgi elvesztésének fájdalmát, ahogyan Sevgi hordozta élete során a saját veszteségeit. Csakhogy ők már más minőségben teszik ezt. Fico például azzal, hogy gondoskodik a kislányról, nemcsak a gyászát csatornázza át a teremtő erőbe, hanem finoman kapcsolódik a saját, szülők nélkül felnőtt, bántalmazott, sérült gyermeki énjéhez is.
Ez a sorozat végül nem azt a hamis illúziót adta nekünk, hogy ha megfejtjük a múltunkat, akkor varázsütésre védetté válunk a nehézségekkel szemben. Sokkal inkább arra mutatott rá, hogy ha megértjük és integráljuk a saját történeteinket, képesek leszünk sokkal tudatosabban és elfogadóbban jelen lenni abban, amit a sors elénk tár.
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
