A belső szabotőröm az utolsó másodpercig, elszántan alkudozott velem. A reggelem azzal telt, hogy mesteri kifogásokat gyártottam: túl sok a munka, fáradt vagyok, végül is nem is olyan nagy a baj, megoldom én ezt egyedül is, elvégre eddig is boldogultam…
Utólag már tisztán látom, hogy ez az ellenállás a komfortzónám kétségbeesett, utolsó védelmi vonala volt. Az egóm még a langyos mocsárba is képes lett volna újra belekényelmesedni, csak ne kelljen szembenéznie az ismeretlennel. Mert a langyos mocsár, még ha poshadt is, legalább ismerős. De szükségem volt egy nagy levegőre, hogy végre ne csak beszéljek a változásról, hanem beleüljek abba a bizonyos székbe.
Sokáig éltem abban a hitben, hogy az önismeret egyfajta intellektuális hobbi
Olyasmi, amit csoportos foglalkozásokon, menő pszichológiai könyvekkel a kézben, biztonságos távolságból is lehet űzni. A modern világban könnyű beleesni a „tájékozottság” illúziójába: hallgatjuk a podcasteket, olvassuk a cikkeket, és azt hisszük, a tudásunk egyenlő a gyógyulással. Mindig volt egy újabb workshop, egy újabb érdekes előadás, ahol bölcsen bólogattam: „Igen, pontosan értem, miért csinálom ezt vagy azt, ez a gyerekkori mintám.” Olvass még a témában
Aztán valahogy mégis elteltek az évek. A nagy, világmegváltó felismerések pedig megmaradtak a polcon, mint a szépen sorakozó, de soha ki nem nyitott lexikonok. A tudásom megvolt, a működésem viszont jottányit sem változott.
Bár a csoportos alkalmak remekül előkészítették a terepet, egy ponton rá kellett jönnöm, hogy a közösségi élmény néha paraván is lehet. Iszonyú könnyű elrejtőzni mások történetei mögé, bólogatni a szomszédunk elakadásain, miközben a saját, igazán húsbavágó kérdéseinket kényelmesen elnapoljuk. Azt hittem, ha értem az összefüggéseket, az már fél siker. De a valódi áttöréshez az kellett, hogy félretegyem az elméleteket, és vállaljam az egyéni folyamat olykor kényelmetlen, de mégis transzformatív intimitását. Szemtől szemben valakivel, aki nem a barátom, nem a családom, és aki nem hagyja, hogy tovább kerülgessem a saját határaimat.
Amikor végre rászántam magam, és beléptem az ajtón, a szakember egy félmosollyal csak annyit mondott: „Biztosan nagyon rosszul érzed magadat, ha ennyi idő után mégis belevágsz.”
Hát igen, jó pár éve találkoztunk először. Az egyszerre vicces, mégis megértő és szívélyes mondat betalált: hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a terápia az utolsó utáni mentőöv, amit csak akkor szabad megmarkolni, ha már minden darabjaira hullott körülöttünk.
Pedig nem kell feltétlenül romokban hevernünk ahhoz, hogy jogunk legyen a jobbléthez
Nézzünk szembe a ténnyel: a fogorvost sem csak akkor keressük fel (jó esetben), amikor már elviselhetetlen a gyökérfájdalom és szájsebészt kell hívni. Eljárunk szűrésekre, fogkőleszedésre, mert tudjuk, hogy a megelőzés kifizetődőbb. A lelkünk karbantartása is sokkal inkább higiénia, mintsem luxus beavatkozás – vagyis annak kellene lennie. Nem lenne szabad megvárni a totális érzelmi csődöt ahhoz, hogy elkezdjünk foglalkozni magunkkal – a megelőzés, az elakadások kibogozása és a mindennapi finomhangolás ugyanannyira értékes munka, mint a hirtelen jött krízis- és válságmenedzsment.
Világvége helyett tükörkép
És hogy mi történt, miután elkezdődött az első foglalkozás? Inkább azzal kezdem, mi nem történt: katasztrófa. A várt világvége, a kínos csendek és magyarázkodás helyett egyfajta furcsa, mázsás megkönnyebbülés költözött a lelkembe. Kimondtam dolgokat, amiket korábban csak suttogtam, megválaszoltam kérdéseket, amiket nem mertem magamnak feltenni és együttérzésre leltem ott, ahol segítséget kértem.
Rájöttem, hogy milyen elképesztően fárasztó volt éveken át cipelni az összes belső dilemmámat, úgy tenni, mintha mindent kontrollálnék, és folyamatosan „megoldani” önmagamat. Abban a székben ülve nem kellett erősnek lennem – csak lennem kellett. És ez nagyon sokat adott.
Már az első alkalom után megértettem, hogy a terápia nem egy sötét, ijesztő verem, ahová bedobnak, hanem inkább egy tiszta, torzításmentes tükör. Persze a hátam közepére kívánom a következő alkalmat és bármennyire is kedvelem a terapeutámat, egyáltalán nem várom a vele való találkozást. De tudom, hogy ez csak azért van, mert ő olyan dolgokat is megmutat, amiket szívesen eltakarnék. Márpedig a szembenézés elengedhetetlen a továbblépéshez.
