A védőoltások ma már szigorú etikai és egészségügyi előírások mentén születnek. Az 1700-as években azonban nagyon más volt a világ, és noha a himlő elleni oltás milliók életét mentette meg, minimum kérdéses módszerrel született.
Fejfájás, nehéz légzés, magas láz és szörnyű fájdalom az egész testben – ezek voltak a himlő tünetei, amely a 18. században milliók halálához vezetett. És ez még csak nem is a legszörnyűbb rész volt. A betegség előrehaladtával az egész testet eltorzító, gennyes kiütések jelennek meg, különösen a fejbőrön, a lábakon, de a torokban és a tüdőn is, amelyek idővel aztán elszáradnak és leesnek. Aki a himlőt megkapta, szinte bizonyosan belehalt, de ha túl is élte, a betegség egy életre megnyomorította. A feljegyzések szerint voltak, akik inkább az öngyilkosságot választották, semhogy együtt kelljen élniük a borzalmas hegekkel.
A globális kereskedelem növekedésével és a birodalmak terjeszkedésével a himlő az egész világon borzalmas pusztulást hozott. A himlővel fertőzött felnőttek körülbelül harmada, a csecsemők 80%-a meghalt. A 18. század elején a betegség a becslések szerint csak Európában évente mintegy 400 000 embert ölt meg.
Bizarr gyógymódok
Az emberek persze rengeteg gyógymóddal kísérleteztek, amelyek közöl sok csak haszontalan, mások bizarrak és teljesen haszontalanok voltak. 12 üveg sör elfogyasztása minden 24 órában például valószínűleg tompította a fájdalmat, de a betegség leküzdését semmiképpen sem segítette.
Volt azonban egy valódi gyógymód. Az oltásnak vagy variolációnak nevezett eljárás során a himlővel fertőzött beteg bőréből váladékot gyűjtöttek, és ezt az egészséges ember bőrébe karcolták. Egy másik technika során a himlőről lekapart vart fújtak fel az orrba.
A módszert először Afrikában és Ázsiában gyakorolták, mielőtt végül a 18. században Európába hozták. Észak-Amerikában egy Onesimus nevű, rabszolgasorban lévő férfi kezdte terjeszteni: az oltás enyhe lefolyású betegséget, mérsékelt tüneteket és védettséget eredményezett. De nem mindig. Néhány ember ténylegesen megbetegedett, azok pedig, akiket beoltottak, ha enyhe lefolyású volt is a betegségük, fertőzővé váltak, így tovább terjesztették a kórt. Egyértelmű volt, hogy jobb megoldásra van szükség.
Az első sikerek
Az 1700-as évekre Anglia vidéki részén viszonylag jól ismert tény volt, hogy bizonyos csoportok immunisak a himlőre. A fejőlányok egy tehénhimlőnek nevezett, viszonylag enyhe szarvasmarha-betegséget kaptak el. Ez minimális hegesedést hagyott hátra, ellenben utána ellenállóvá váltak a himlővel szemben.
1774-ben Anglia nyugati részén egy himlőjárvány során Benjamin Jesty gazda úgy döntött, hogy kipróbál valamit. A tehén tőgyén lévő tehénhimlő elváltozásaiból származó gennyet a felesége és fiai bőrébe karcolta. Egyikük sem kapott himlőt.
Évek teltek el azonban, míg bárki érdemben foglalkozni kezdett Jetsy találmányával. A férfi, akit ma az oltás feltalálójaként, és ami még fontosabb, népszerűsítőjeként ismerünk, hasonló megfigyeléseket tett és hasonló következtetésekre jutott.
Edward Jenner vidéki orvos volt, a gloucestershire-i Berkeley kisvárosban dolgozott. Londonban tanult a kor egyik legfontosabb sebészének irányítása alatt. 1796-ban, miután összegyűjtött néhány közvetett bizonyítékot a gazdáktól és a fejőslányoktól, Jenner úgy döntött, hogy elvégez egy kísérletet. Egy potenciálisan halálos kísérletet. Egy gyereken.