Megvan az a pillanat, amikor a „De jól nézel ki, fogytál?” nem bókként csapódik le, hanem valahogy nagyon furcsán megfeszíti benned a levegőt?
A fogyásról szóló dicséret a felszínen kedves gesztusnak tűnhet, de valójában sokkal mélyebben hat, mint gondolnánk. Miközben általában a legjobb szándékkal érkezik, olyan társadalmi üzeneteket erősít meg, amelyek a testméretet a siker, a kitartás és a vonzerő jeleként értelmezik – ezzel pedig óhatatlanul is hozzájárul ahhoz, hogy a testünket ne szeressük pusztán azért, mert a rendelkezésünkre áll.
A dicséret, ami valójában határt húz közénk
Késő kamaszkoromban volt egy időszakom, amikor úgy éreztem, kicsúszott a kezemből az irányítás. A dolgok csak megtörténtek velem, én pedig sodródtam az eseményekkel. Egy nap azonban felfedeztem, hogy van valami, amit képes vagyok befolyásolni: azt, hogy mennyit eszem. Végre valami, amit én dönthetek el! Ebben a döntésben ott volt minden: a kontroll utáni vágyam, a megfelelési kényszerem, a biztonságom keresése. Utólag már tudom, hogy ez volt az a pillanat, amikor a testem először lett a „projektem” – az egyetlen terület, ahol úgy éreztem, képes vagyok uralni az életemet. Akkoriban hol elismerő, hol aggódó tekinteteket kaptam. Voltak, akik dicsértek – „milyen csinos vagy” –, mások megkérdezték, minden rendben van-e. Olvass még a témában
Ma már tudom: amit irányításnak hittem, valójában a szorongás egyik formája volt. A testem feletti kontroll illúziója segített elnyomni azt az érzést, hogy éppen nem tudom, ki vagyok és hová tartok.
