Nekem ez a nyár valahogy más volt, mint a többi. Úgy alakult a menetrendünk, hogy a lányom 2 hetet itthon töltött velünk, 1 hetet pedig táborban és ez az ütemterv ismétlődött háromszor egymás után. Mivel a munkámat rugalmasan tudom szervezni, a táborok heteiben szinte éjjel-nappal dolgoztam, hogy előre elvégezzem a feladataimat. Így viszont volt 3 teljes hetem a nyáron, amikor nem volt dolgom – legalábbis a munkával kapcsolatban nem.
A házat kitakarítottuk, a strandokat kipipáltuk, jutottak koncertek, rendezvények, közös programok mindenkinek. Aztán egyszer csak ott találtam magam üresjáratban: se munka, se tennivaló, se sürgető lista. Csak én, ahogy vagyok a teljes valómban.
A csend, amitől először megijedtem
Amióta az eszemet tudom, soha nem hagytam magamnak ennyi „semmit”. Korábban mindig kerestem elfoglaltságot – ha mást nem, gépiesen betettem egy mosást vagy főztem egy meleg vacsorát és bele se gondoltam, hogy ezzel csupán extra feladat után kutatok. Ez a mostani érzés viszont más volt. Nem pusztán pihentem, relaxáltam pár órát, hanem szinte azt éreztem, hogy megállt körülöttem az élet. Olvass még a témában
Talán a sok munka után jövő, hirtelen csend miatt, de többször motiválatlannak, kiégettnek tűntem. Olyan volt, mintha valamit már magam mögött hagytam volna, de még nem látszott, mi jön helyette. Jön egyáltalán valami? Egy köztes térben lebegtem, identitásválság-szerű érzéssel a mellkasomban. Talán a közelgő születésnapom is nyomott, de leginkább az, hogy az elmúlt 5 évem valójában másfelé kanyarodott, mint amerre eredetileg menni akartam.
