A 90-es és a 2000-es évek elején felnőni sok szempontból felhőtlen és varázslatos élmény volt. Egyáltalán nem nehéz szeretettel visszatekintenem arra az analóg világra, amiben még fogalmam sem volt arról, mit jelent a „közösségi média”.
Néha bennem is felébred a vágy, hogy legalább egy kicsit visszatérjek ebbe a kütyümentes korszakba, de aztán gyorsan rájövök, milyen sokat könnyítenek a mindennapjaimon az intelligens appok és az internetes ügyintézés. Végső soron pedig tisztában vagyok vele: kizárólag rajtam múlik, mennyi teret engedek az online létnek. Szóval nem tudom, pontosan mennyi a megszépült nosztalgia a visszatekintések mögött és mennyi a valódi igény, de abban biztos vagyok, hogy a gyerekkorunk – minden szépségével együtt – nem csak a gondtalan szabadságról szólt.
Manapság általános dolog a generációk összehasonlítása, és tény, hogy mindannyiunk életére hatással voltak, vannak a külső, környezeti tényezők. Azonban nem csak a technológiai fejlődés írta át a játékszabályokat: sokkal mélyebb nyomot hagytak bennünk azok a szellemi és nevelési minták, amiket akkoriban alapigazságként fogadtunk el. Olvass még a témában
Az Y-generáció (akik kb. 1981 és 1996 között születtek) életében hatalmas szakadék tátongott az ígért és a ténylegesen megélt valóság között. Az alaptalannak bizonyult „életleckék” pedig óhatatlanul káros irányba formálták az akkor éppen identitásukat kereső, mára felnőtt, családanyává vált kislányok önképét.
Az oklevél, ami automatikusan boldogságot ígért
A Y-generációs lányokkal szemben óriási elvárásokat támasztott a környezetük. Azt nevelték belénk, hogy a tanulmányi teljesítményünk egyenlő az emberi értékünkkel, és „ha már egyszer lánynak születtünk, legalább tanuljunk rendesen”. Ez a hajsza sokunkat a szélsőséges stressz és a szorongás határáig tolt.
Én időközben úgy megutáltam a tanulást, mint semmi mást. Minden bizonnyal azért, mert a fejemben az iskola annyira összeforrt a feszültséggel, a vizsgákkal és a megfelelési kényszerrel, hogy nyomban görcsbe rándul a gyomrom, ha csak meghallom a számonkérés szót. Persze mindezt megfejeltem egy jó adag imposztor szindrómával is, úgyhogy minden stressz ellenére a tanulás nyilván nem veszett ki az életemből. Mégis tény: hiába voltak szép eredményeim vagy éppen kiváló diplomám, mélyen belém égett az a fojtogató érzés, hogy sosem lehetek elég okos.
A valódi hidegzuhany azonban a munkaerőpiacra lépve érte ezt a generációt: sok csoporttársamat nemhogy az álommunkahelyére nem vették fel, de még a saját szakmájukban sem tudtak elhelyezkedni. Ezzel párhuzamosan nem egyszer kellett szembesülnünk azzal a felismeréssel, hogy akik más utat választottak, és alacsonyabb, de szakmai végzettséggel rendelkeztek, nagyságrendekkel jobban kerestek nálunk.
Mivel a 90-es években arra szocializáltak minket, hogy a szakmai sikert tegyük az életünk középpontjába, olyan nőkké váltunk, akik a karrierjükért még a saját jóllétüket is könnyedén feláldozták.
Nyilván ma már tisztán látjuk, hogy ez a sok áldozat nem feltétlenül érte meg, de az időt nem tudjuk visszaforgatni. A kiégés, a motiválatlanság, a céltalanság, a családalapítás körüli kétségek mind ennek a téves tanításnak a következményei. A testünk betegségekkel, megoldhatatlannak tűnő tünetekkel tiltakozik a túlterhelés és a feldolgozatlan traumák ellen, ami egyértelműen jelzi: nem így kellett volna felnőnünk…
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
