Verseny vagy versengés? Először is, csak akkor elfogadható a verseny, ha szabad akaratból döntünk mellette, mi választjuk meg a célt, az utat. Ez egy megmérettetés: mire vagyok képes? Az önigazolást keresők, a maguk irányában tájékozatlanok mércéje ez – melyre igenis szükség van. Ám a versengéssel más a helyzet. Ez egy hajsza, melyet környezetünk kényszerít ránk, ahogyan a célt is környezetünk tűzi ki. Akár mi is hajszolhatjuk magunkat, egy belső kényszer által – a végtelenségig, mert az etalon mindig feljebb lesz, mint a számunkra elérhető. A versengésre való nevelés Az iskolákban a tanítók, tanárok, igyekeznek kihasználni azt, hogy a gyerekekben benne van a versengés vágya. De valóban jó ez így? Az tény, hogy sokkal több dolgot lehet elérni a gyerekeknél, könnyebb őket rávenni arra, hogy hatékonyabbak, sikerorientáltabbak legyenek, többre vágyjanak, és megismerjék korlátaikat. Ám nem gondolom, hogy azt kell belenevelni egy gyerekbe, hogy csak akkor ér valamit – a majdani nagybetűs életben -, ha a társadalom, a közízlés számára sikeresnek mondható. Íratlan szabályok A verseny íratlan szabályait, az etikáját meg kell tanítani minden gyereknek, különben a siker érdekében át fogja lépni azokat a határokat, melyek károsan hatnak majd vissza rá. Ezen felül saját magát fogja majd olyan versenyhelyzetekbe sodorni, melyek károsak. Az emberben lévő versenyszellemet sokan kihasználják önös céljaik elérésére. Ilyen például a munkahelyi verseny, ami a munkavállaló kiaknázását, a munkavállalók széthúzását – ezáltal irányíthatóságát – szolgálja. A győzelem öröme A verseny célja a győzelem, a rivális felülmúlásával. Sok ember élete nem teljes, emiatt a győzelem ópiumára alapoznak, mint boldogság forrásra. A boldogság érzéséért pedig igen sok mindent képesek az emberek megtenni. Akár olyan határokat is átlépnek, melyek egy egészséges lelkületű embernél már beárnyékolják a győzelmet. Ilyen mindenkivel előfordul, és jó esetben örök tanulság lesz. Rosszabb esetben nem tanulság, hanem rutin lesz belőle. Ekkor kezdenek el az emberek azzal takarózni, hogy a világban ,,farkastörvények” vannak. Figyelmükbe ajánlom a következő indián mondást: a lopott étel sosem tesz jóllakottá – azaz, az erkölcstelen úton szerzett javak nem tesznek valóban boldoggá. Meddig egészséges a verseny? Amíg nem okoz maradandó károsodást – csak tapasztalatot – az erkölcsben, mert ha életformává válik, az könnyen lopott örömmé változik. Kevés ember – csak a lelkileg érett emberek – képesek arra, hogy megálljanak az etika határainál. A versenyhez is, mint minden máshoz, fel kell nőni. Vannak, akik úgy gondolják, hogy egy verseny igazi vesztesei azok, akik ki sem jutottak a pályára. Ám én inkább Bartók Bélával értek egyet: ,,A verseny lovaknak való, nem embereknek.” És miért? Mert az emberek nagy többségét – érettség és etika híján – állati sorba taszítja a győzelem vágya. Az sem mentség, hogy ilyen világot élünk, hiszen mi alakítottuk ilyenné, mi engedtük, hogy a versengés sok esetben fontosabb legyen, mint az egyén maga. Nők közötti versengés Minden nő úgy gondolja, hogy a versengés a nők között természetes, sőt, kívánatos. Mivel a versengés inkább negatív fogalom, mint pozitív, minden nő azt vallja, hogy ő nem verseng – tehát elégedett magával, tudja, hogy kicsoda, és hová tart. Természetesen ez nem így van. Mindenki verseng valamennyire, akár bevallja, akár nem. Sőt. Tapasztalataim szerint a nők versengése olykor kegyetlenebb, bántóbb, mint a férfiaké. Többek között emiatt is mondják a férfiak azt, hogy nők között nincs igaz barátság. A megmérettetésként megélt versengés hasznos lehet, ám az a fajta versengés, ami irigységből, dühből fakad, csak káros lehet – saját magunk és környezetünk számára egyaránt. 
Amikor a versengést választjuk, akkor azt választjuk, hogy elkülönítjük magunkat a többiektől. Ez a nők számára félelmetes, mert az erős interdependencia miatt énvesztéssel jár, ahelyett, hogy énfejlődéssel járna, mint a férfiak esetében. Ezért elnyomjuk a versengést, és ehelyett irigykedünk a másikra.
Az irigységet a tárgykapcsolat-elmélet alapján tekinthetjük akadályozott azonosulásnak. Azonosulás iránti vágyunkat tükrözi és nem a különbözés iránti vágyat. Az irigység tehát olyan kapcsolódás iránti vágyat tükröz, ami a különbözés miatt nem lehetséges, ezáltal akadályázott. Azért irigykedünk rá, mert különbnek, jobbnak érezzük magunktól. Irigyeljük a javait, mert ezek a (fizikai, anyagi, szellemi, stb.) javak elválasztanak bennünket egymástól. Néhány nő vonzza magához más nők irigységét, pl. szépsége, tehetsége, stb. miatt.
Legtöbbünknek sokkal könnyebb elfogadni magunkkal kapcsolatban, hogy irigyelünk egy másik nőt, mint azt elismerni, hogy versengünk vele. A férfiaknak nincsenek ilyen problémáik. Amikor versengenek, azonosulhatnak a versengésben rejlő férfias ideállal, ami erőt, vadságot, agressziót, függetlenséget tartalmaz.
A férfiak képesek személytelenül kezelni a versengésüket, mert le tudják azt választani a férfiról, aki a pillanatnyi versenytárs. Noha nem kell elfogadnunk minden ideált, ami a férfiak számára ajánlatos és elfogadott, de azt be kell látnunk, hogy ezek az ideálok bátorítják a férfiakat arra, hogy önirányított személyekké váljanak.
Mi nők szenvedünk az ilyen ideálok hiányától. Azt tanították, hogy legyünk nagylelkűek, kedvesek, gondoskodók, érzékenyek és együtt érzők. De ez a tanítás – bár fontos erényeket tartalmaz, amelyek férfiaknak és nőknek egyaránt előnyére válnak – nem erősít, hanem gyengévé tesz bennünket. Arra késztet, hogy adjuk fel önmeghatározásunkat, és helyette fejlesszük ki az önfeláldozás etikáját.
Egyetlen szóval össze lehet foglalni mindezeket a női erényeket: állhatatosság. Túl gyakran használjuk ezt az állhatatosságot és béketűrést megküzdési módszerként, hogy beilleszkedjünk egy társadalomba, amely lenéz bennünket. Olyanok ezek az erények, mint az egyedi kézimunka. Sok vele a gond, és keveset lehet érte kapni, mert működik a kizsákmányolás. Azonban amíg nincsenek olyan ideáljaink, amelyek egy alternatív élet képét nyújtják, addig a legtöbb nőnek semmi ötlete nincs, hogy mit kezdjen magával, miután különbözik. Gyakran érezzük azt, hogy megnyerni egy versenyt azt jelenti, hogy inkább férfiassá, mint nőiessé válunk.
Amikor megtagadjuk a saját versengésünket, úgy érezhetjük, hogy intimebb és szorosabb kapcsolatot tudunk kialakítani, de ezzel megtagadjuk saját egyedi életünk realitását is. Összekeverjük az intimitást és az azonosságot, s ez által megtagadjuk a valóság ezerarcúságát és a választás lehetőségét. Ez a veszély benne rejlik a feminista törekvésekben, amennyiben azonosan kezelik a nőket, mint nővéreket. Ha azonban a tudatosság egyet jelent a különbözőségek elfogadásával, akkor megválaszthatjuk, miként is különbözzünk, és miként versenyezzünk egymással.
Negatív versengés
Ha a versengést semlegesnek tekintjük, akkor a versengő nőket megfosztjuk boszorkány megítélésüktől. Megtanulhatjuk, hogyan tegyük versengésünket kapcsolataink részévé. De ehhez a versengés olyan definíciójára van szükség, ami megengedi, hogy az mind az énnek, mind a másiknak szolgálatára legyen. Olyan eszményekre is szükségünk van, amelyek megengedik, hogy kapcsolatban maradjunk, miközben versengünk.
Ki kell találnunk, hogyan tudunk fenntartani egy kielégítően kölcsönös hatalmi- vagy erőegyensúlyt ahhoz, hogy a kapcsolatot is fenntartsuk. A nőknek azonban kevés tapasztalata van erről a kölcsönös hatalomról, mert sohasem tapasztaltak ilyen alapon álló kapcsolatot, még a barátságban sem. Érdekes jelenség, amikor a barátnők egyike látványosan lemond egy vonzó célról a barátnője javára, és ezzel a „ki a jobb barát?” című versenyt próbálja megnyerni. Ezáltal arra használja a barátságukat, hogy hatalomhoz jusson.
Ilyen céllal működik a negatív versengés jelensége, amely állandó hatalmi kiegyensúlyozatlanságot teremt a nők kapcsolatában. Tipikus példája ennek, a „kinek megy rosszabban a sorsa?” című verseny. Ez a verseny gyakori jelenség azokban a társadalmakban, ahol a nőknek csak indirekt hatalma van. Ezáltal épp azoktól szeretnénk vigaszt és megerősítést kapni, akikkel versengünk. Hasonlóak még a „kinek van nagyobb feneke?” és a „kinek boldogtalanabb a házassága?” típusú versengések.
A nők gyakran próbálnak mártírságból hatalmi előnyhöz jutni. Elvállalnak és elvégeznek minden munkát, akár otthon, akár a munkahelyükön, s közben folyton fáradtságról és kihasználtságról panaszkodnak. A női mártíromság különbözik a férfiak munka-alkoholizmusától. Ez utóbbit többnyire anyagi és erkölcsi megbecsülés jutalmazza, amíg a nők mártíromságának egyetlen jutalma a más nők felett aratott győzelem. A női mártírok megállás nélkül dolgoznak, és bár ezt sohasem kérnék, de nyilvánvalóan vágynak a törődésre, segítségre. Az igazi női mártír még vissza is utasítja a felajánlott segítséget, hogy azután panaszkodhasson, mennyire fáradt. Így jut kielégüléshez a negatív versengésben. Ezek a nők sohasem gondolnak önmagukra, mint versengő személyre, ehelyett azt hiszik, hogy segítenek másoknak (főleg más nőknek) azzal, hogy többet dolgoznak, mint ők. Azonban ezzel nyilvánvalóan a „szentségért” versengenek.
A mártír nők környezetében élő személyek, főleg a többi nő napról-napra vesztesnek élik meg magukat, és ahelyett, hogy szimpátiát éreznének a mártír nő iránt, amiért az annyit dolgozik, lelkük mélyén neheztelnek rá. Így a mártír nő végül is vesztessé válik ebben a játszmában. A negatív versengésben oly módon használja valós képességeit, ami az erősségeit gyengéivé, önbecsülését önutálattá változtatja. Amikor negatívan versengünk, ezzel azt fejezzük ki, hogy nem bízunk másokban, mert nem szeretjük önmagunkat.
A megerősítő versengés
A latin eredetű versengés (kompetíció) szó jelentése: együtt törekedni, együttes igyekezet. A versengés tehát gyökereit tekintve magában hordozza a kapcsolatot. A mai nők egyre inkább elutasítják azt a nézetet, hogy a versengés hideg és személytelen, amely elválasztja egymástól az embereket. Szükségesnek érzik újragondolni a határokat személyes és személytelen között, ezzel megteremtve a teret, hogy a nők nyíltan és személyesen versenghessenek. Újraértelmezik a harag jelentését is, mert a versengés gyakran láthatóvá teszi az indulatokat. Az ily módon láthatóvá váló dühöt, csakúgy, mint a férfiak, a nők is energiaforrásként használhatják.
A megerősítő versengés, mely növeli az egyén önbecsülését, csak olyan közegben jöhet létre, ahol a versengő felek tisztelik egymást, és törődnek egymással. Egyéb esetben a nyerés nem számít.
Versengés a jelentőségért
A nőknek tradicionálisan nem megszerzett, hanem előírt pozíciójuk van. Nagyanyáinknak nem kellett megkeresni, hogy mik legyenek az életben, úgy születtek, hogy az eleve meghatározott volt egész életünkre nézve. Változás csak akkor állt be ebben a pozícióban, ha valami külsődleges dolog közbelépett – jóságos tündérkeresztanya, vagy a herceg. Az egész életük előírt volt, nem csak hogy nem kellett semmit kivívni, de nem is volt engedélyezve az. Az elbeszélések mindig szerencsevadász férfiakról szóltak, és mára ez csak kevéssé változott. Még ma is nehezen találunk olyan filmet, ahol egy nő van „Úton”.
És mivel arra neveltek bennünket, hogy maradjunk otthon, mert az biztonságos, ezért nem is bízunk abban, hogy megállnánk a helyünket, ha elhagynánk az otthonunkat, és ki akarnánk vívni egy másik pozíciót. A legtöbb nő azt gondolja, hogy a teljesítményért való versengés az elbukást jelenti, ezért saját teljesítményüket a nekik előírt státusszal helyettesítik (valakinek a lánya, felesége, anyja, szerelme vagyok).
Azok a nők, akik sikeressé váltak az életben feladták a várakozást, hogy majdcsak történik velük valami. Újmódon kezdenek versengeni, rájönnek, hogy a versengés – kifejezetten a nőkkel való versengés – elszántságot kelt bennük. A versengésben olyan eredményre törekszenek, amely kielégíti a kihívásokra, változásra, megújulásra, alkotásra és folyamatos fejlődésre vonatkozó igényüket. Ezek a képzett nők fel kellett ismerjék a más nőkkel való versengés valóságát az életükben, és úgy változtatták meg a munkahelyi versengés szabályait, hogy egyszerre tették azokat nyílttá és személyessé.
Azáltal, hogy a versenyben ügyelünk saját személyiségünk fejlődésére, kiterjesztjük a versengés fókuszát az anyagi sikerekről, felismerve, hogy ha semmibe vesszük a versenytársunkat, ezáltal nem fejlődünk. Ezt felismerve a versengés folyamatában legalább annyira érdekeltté válunk, mint a végeredményében. Ez eredményezi azt a hozzáállást, hogy a győzelmet nem mások bukása árán akarjuk kivívni, hanem együtt. Úgy akarunk alkotni, hogy ezzel másokat is alkotásra serkentünk.
Mindez álomnak tűnik a mai gazdasági környezetben, ahol mindannyian elhisszük, hogy a nagy hal meg kell, hogy egye a kis halat, mivel a játszmák a gazdaságban mind zéró összegűek, nincs elég erőforrás mindannyiunk számára.
Fromm szerint a karakterünk (értékeink, hiteink, vágyaink és félelmeink, valamint az ezeken alapuló cselekvéseink) közvetítőként működnek gazdasági rendszerünk és eszményeink között. Ha karakterünk változik, akkor az eszményeink, amik szerint élünk, és a gazdasági feltételek, amelyekben megvalósítjuk az eszményeinket is, megváltoznak. Ha a nők nyíltan kezdenek versengeni egymással, rájönnek, hogy a szűkösség elve (ami zéró összegű játszmákhoz vezet) nem felel meg számukra.
Ahogy a nők fokozatosan arra törekednek, hogy nyíltan és személyesen versengjenek egymással, új női karakter kezd kialakulni. Ez az új karakter egyesíti az önérvényesítést és az emberi kapcsolatok fontosságát. Ehhez a karakterhez nem illeszkedik a szűkösség elve, helyette a bőség elve a megfelelő. Ez nem azt jelenti, hogy megszűnik a szegénység, vagy nem lesz, akinek több, míg másoknak kevesebb jut. Ez csak annyit jelent, hogy képesek leszünk belátni, hogy ami másoknak jó, az nekünk is jó lehet. Belátjuk, hogy ha győzelmünk mások bukását jelenti, az számukra is veszteség. Megtanuljuk, hogy egymás torkának esve versengeni nem a természet rendje, hanem természetellenes elkorcsosulás. Megváltoztatva az eszményeinket, életfeltételeink is megváltoznak.
Ahogy a nők egyre inkább valós hatalomhoz jutnak életük felett, és képesek kitartani amellett, hogy versengésüket személyesként kezeljék, felelősséget vállaljanak a következményekért, mindez félelmet is kelt bennük. Felelősséget vállalni a változásokért a rendszerben azt jelenti, hogy elveszíthetjük munkánkat, vagyonunkat, szerelmünket vagy esélyeinket. De, ahogy azt a férfiak már régóta tudják, a veszély és a veszélyben megnyilvánuló bátorság értelmet adhat az életnek. A nők számára egymással versengeni veszélyes. Felvállalni, és felelősséget vállalni érte bátor dolog. Megváltoztatni a társadalmat – benne magunkat – jelentőségteljes tett.