A vesztesek játéka, a versengés

Verseny vagy versengés? Először is, csak akkor elfogadható a verseny, ha szabad akaratból döntünk mellette, mi választjuk meg a célt, az utat. Ez egy megmérettetés: mire vagyok képes? Az önigazolást keresők, a maguk irányában tájékozatlanok mércéje ez – melyre igenis szükség van. Ám a versengéssel más a helyzet. Ez egy hajsza, melyet környezetünk kényszerít ránk, ahogyan a célt is környezetünk tűzi ki. Akár mi is hajszolhatjuk magunkat, egy belső kényszer által – a végtelenségig, mert az etalon mindig feljebb lesz, mint a számunkra elérhető.   A versengésre való nevelés Az iskolákban a tanítók, tanárok, igyekeznek kihasználni azt, hogy a gyerekekben benne van a versengés vágya. De valóban jó ez így? Az tény, hogy sokkal több dolgot lehet elérni a gyerekeknél, könnyebb őket rávenni arra, hogy hatékonyabbak, sikerorientáltabbak legyenek, többre vágyjanak, és megismerjék korlátaikat. Ám nem gondolom, hogy azt kell belenevelni egy gyerekbe, hogy csak akkor ér valamit – a majdani nagybetűs életben -, ha a társadalom, a közízlés számára sikeresnek mondható.   Íratlan szabályok A verseny íratlan szabályait, az etikáját meg kell tanítani minden gyereknek, különben a siker érdekében át fogja lépni azokat a határokat, melyek károsan hatnak majd vissza rá. Ezen felül saját magát fogja majd olyan versenyhelyzetekbe sodorni, melyek károsak. Az emberben lévő versenyszellemet sokan kihasználják önös céljaik elérésére. Ilyen például a munkahelyi verseny, ami a munkavállaló kiaknázását, a munkavállalók széthúzását – ezáltal irányíthatóságát – szolgálja.   A győzelem öröme A verseny célja a győzelem, a rivális felülmúlásával. Sok ember élete nem teljes, emiatt a győzelem ópiumára alapoznak, mint boldogság forrásra. A boldogság érzéséért pedig igen sok mindent képesek az emberek megtenni. Akár olyan határokat is átlépnek, melyek egy egészséges lelkületű embernél már beárnyékolják a győzelmet. Ilyen mindenkivel előfordul, és jó esetben örök tanulság lesz. Rosszabb esetben nem tanulság, hanem rutin lesz belőle. Ekkor kezdenek el az emberek azzal takarózni, hogy a világban ,,farkastörvények” vannak. Figyelmükbe ajánlom a következő indián mondást: a lopott étel sosem tesz jóllakottá – azaz, az erkölcstelen úton szerzett javak nem tesznek valóban boldoggá.   Meddig egészséges a verseny? Amíg nem okoz maradandó károsodást – csak tapasztalatot – az erkölcsben, mert ha életformává válik, az könnyen lopott örömmé változik. Kevés ember – csak a lelkileg érett emberek – képesek arra, hogy megálljanak az etika határainál. A versenyhez is, mint minden máshoz, fel kell nőni. Vannak, akik úgy gondolják, hogy egy verseny igazi vesztesei azok, akik ki sem jutottak a pályára. Ám én inkább Bartók Bélával értek egyet: ,,A verseny lovaknak való, nem embereknek.” És miért? Mert az emberek nagy többségét – érettség és etika híján – állati sorba taszítja a győzelem vágya. Az sem mentség, hogy ilyen világot élünk, hiszen mi alakítottuk ilyenné, mi engedtük, hogy a versengés sok esetben fontosabb legyen, mint az egyén maga.   Nők közötti versengés Minden nő úgy gondolja, hogy a versengés a nők között természetes, sőt, kívánatos. Mivel a versengés inkább negatív fogalom, mint pozitív, minden nő azt vallja, hogy ő nem verseng – tehát elégedett magával, tudja, hogy kicsoda, és hová tart. Természetesen ez nem így van. Mindenki verseng valamennyire, akár bevallja, akár nem. Sőt. Tapasztalataim szerint a nők versengése olykor kegyetlenebb, bántóbb, mint a férfiaké. Többek között emiatt is mondják a férfiak azt, hogy nők között nincs igaz barátság. A megmérettetésként megélt versengés hasznos lehet, ám az a fajta versengés, ami irigységből, dühből fakad, csak káros lehet – saját magunk és környezetünk számára egyaránt.  Amikor a versengést választjuk, akkor azt választjuk, hogy elkülönítjük magunkat a többiektől. Ez a nők számára félelmetes, mert az erős interdependencia miatt énvesztéssel jár, ahelyett, hogy énfejlődéssel járna, mint a férfiak esetében. Ezért elnyomjuk a versengést, és ehelyett irigykedünk a másikra.

Az irigységet a tárgykapcsolat-elmélet alapján tekinthetjük akadályozott azonosulásnak. Azonosulás iránti vágyunkat tükrözi és nem a különbözés iránti vágyat. Az irigység tehát olyan kapcsolódás iránti vágyat tükröz, ami a különbözés miatt nem lehetséges, ezáltal akadályázott. Azért irigykedünk rá, mert különbnek, jobbnak érezzük magunktól. Irigyeljük a javait, mert ezek a (fizikai, anyagi, szellemi, stb.) javak elválasztanak bennünket egymástól. Néhány nő vonzza magához más nők irigységét, pl. szépsége, tehetsége, stb. miatt.
Legtöbbünknek sokkal könnyebb elfogadni magunkkal kapcsolatban, hogy irigyelünk egy másik nőt, mint azt elismerni, hogy versengünk vele. A férfiaknak nincsenek ilyen problémáik. Amikor versengenek, azonosulhatnak a versengésben rejlő férfias ideállal, ami erőt, vadságot, agressziót, függetlenséget tartalmaz.

A férfiak képesek személytelenül kezelni a versengésüket, mert le tudják azt választani a férfiról, aki a pillanatnyi versenytárs. Noha nem kell elfogadnunk minden ideált, ami a férfiak számára ajánlatos és elfogadott, de azt be kell látnunk, hogy ezek az ideálok bátorítják a férfiakat arra, hogy önirányított személyekké váljanak.