Ausztráliában található egy különleges város, ahol minden a föld alatt van, a templomoktól a kempingekig. De vajon lehet-e így élni, és mindannyiunknak a föld alá kell-e majd menekülnie a globális felmelegedés miatt?
A Közép-Ausztráliába vezető hosszú úton, Adelaide tengerparti síkságától 848 km-re északra haladva rejtélyes homokpiramisok sora jelenik meg az utazó előtt. Körülöttük a táj teljesen kietlen – végtelen, lazacrózsaszínű por, egy-egy elszánt bokorral, amely a forróság ellenére életben próbál maradni.
Ahogy azonban tovább haladunk az országúton, egyre több ilyen rejtélyes építmény bukkan fel. Különös földkupacok, véletlenszerűen elszórtan, mintha rég elfeledett emlékművek lennének. Néha-néha egy-egy fehér cső áll ki a földből az egyik mellett.
Sziklákba vájt házak a föld alatt
Ezek Coober Pedy, az opálbányászat városának első jelei, amely körülbelül 2500 embernek ad otthont. Sok kis hegycsúcsa nem más, mint a több évtizedes bányászatból származó hulladékföld, de egy másik helyi specialitás – a föld alatti élet – bizonyítékai is.
A világnak ebben a szegletében a lakosság 60%-a a vasban gazdag homokkőbe és iszapkő sziklába épített házakban lakik. Egyes városrészekben a lakhatás egyetlen jele a kiálló szellőzőaknák és a bejáratok közelében lerakott felesleges föld.
Télen ez a troglodita életmód csupán különcnek tűnhet. Egy nyári napon Coober Pedy – laza fordításban egy ausztrál őslakos kifejezésből azt jelenti, hogy „fehér ember egy lyukban” – nem szorul magyarázatra.
A hőmérséklet rendszeresen eléri az 52 Celsius-fokot, ami olyan forró, hogy a madarak leesnek az égből, és az elektronikai cikkeket hűtőszekrényben kell tárolni.
Nem ez a legnagyobb földalatti település
Coober Pedy nem az első, de még csak nem is a legnagyobb földalatti település, ahol a lakosok a mélyben keresnek menekülést a forróság elől. Az emberek évezredek óta a föld alá vonulnak, hogy megbirkózzanak a kihívást jelentő éghajlati viszonyokkal.
Vannak leletek, amelyek azt igazolják, hogy kétmillió évvel ezelőtt egy dél-afrikai barlangban az ősemberek is így kerestek enyhülést, a neandervölgyiek pedig 176 000 évvel ezelőtt, a jégkorszak idején megmagyarázhatatlan cseppkőhalmokat hoztak létre egy francia barlangban.
Még csimpánzokat is megfigyeltek már, akik barlangokban hűsöltek, hogy a délkelet-szenegáli szélsőséges nappali hőséggel megbirkózzanak.
Coober Pedyben azonban már egészen tudatosan kezelik ezt a megoldást, szabályozva a felszín alatti építkezést: a földalatti épületeknek legalább négy méter mélynek kell lenniük, hogy a tető ne omoljon össze – és ebben a mélységben mindig kellemes 23 Celsius-fok van.
Míg a föld feletti lakóknak el kell viselniük a forró nyarak kemencemelegét és a fagyos téli éjszakákat, amikor a hőmérséklet rendszeresen 2-3 Celsius-fokra csökken, addig a földalatti házakban egész évben, a nap 24 órájában tökéletes szobahőmérséklet uralkodik.
A kényelem mellett a föld alatti élet egyik legnagyobb előnye a spórolás. Coober Pedy saját maga állítja elő az elektromos áramot – amelynek 70%-át szél- és napenergia biztosítja -, de a légkondicionáló berendezés működtetése gyakran lehetetlenül drága.
A városban, ahol nyaranta 50 fok teljesen átlagos hőmérsékletnek számít, egy vagyont kellene fizetni a hűtésért annak, aki a föld felszíne felett akar élni.
A mélyben viszont a hűtés és a fűtés is természetesen megoldott. Sokan vannak, akik azt gondolják: a föld mélyébe vájt épületek jelenthetik a jövőnket egy olyan világban, amit lassan de biztosan felperzsel a globális felmelegedés.