Senki nem készít fel minket arra, milyen magányos a felnőttlét.
Még magamnak is alig mertem bevallani, miért szeretek jobban ételt rendelni, mint főzni. Szívesen főzök, de amikor kaját rendelek, legalább tudok pár szót váltani a futárral. Még akkor is, ha csak egy „szia, köszi” az egész párbeszéd. Otthonról dolgozom és van, hogy napokon keresztül nem szólok senkihez. Felnőttként megtanultam, hogy a társaság ugyanúgy létszükséglet, mint az étel, a víz vagy a levegő.
Meglepődve
Pénteken rámjött egy asztmás roham és utolsó erőmmel kihívtam magamra a mentőt. Bevittek a kórházba, ahonnan csak hétfő délután értem haza. A telefonom otthon maradt és azt hittem, tucatnyi üzenet és nem fogadott hívás lesz rajta, de összesen két értesítésem volt: az egyik egy e-mail a felettesemtől, hogy másnapra kér egy kimutatást, a másik pedig egy vicces cicás videó az egyik barátnőmtől. Senkinek nem tűnt fel, hogy gyakorlatilag három napra kicsekkoltam és ez nagyon szíven ütött. Olvass még a témában
Eszembe jutott, hogy gyerekként hogy sajnáltam a szomszéd Enikő nénit – aki soha nem ment sehova és nem is látogatta senki – és be kellett látnom, hogy én már 35 évesen úgy élek, mint ahogy ő élt 75 évesen…
