De nem csak az anyasággal kapcsolatosan voltak tévképzeteim: arra egyáltalán nem számítottam, hogy az előttem álló évek egyfajta csendes „kapcsolati leltárt” is elindítanak majd. Azt gondoltam, hogy a párkapcsolatom mellett a barátságaim stabil, megingathatatlan pontok az életemben, amelyek minden élethelyzetben megtartanak. Aztán a szülővé válás elég egyértelműen megmutatta, hogy ez nem mindig van így.
És mielőtt azt hinnéd, mindez azért történt, mert innentől kezdve csak pelenkákról, szülésről és alváshiányról lehetett velem beszélgetni: erről szó sem volt. Biztosan változtam – ki ne változna? –, de érdekes módon éppen a gyermektelen barátaim maradtak mellettem igazán stabilan.
Amikor a nyitás egyoldalú marad
Volt egy barátnőm, aki néhány évvel előttem lett anya. Ő volt az, akiről azt hittem, majd fogja a kezem, amikor belépek ebbe az új világba. Abban bíztam, hogy számíthatok a tapasztalatára, a tanácsaira, a megértő jelenlétére. Azt gondoltam, hogy most végre még közösebb nyelvet beszélünk, és ez az élethelyzet még közelebb hoz minket egymáshoz. Aztán viszonylag hamar kiderült, hogy a közös élethelyzet önmagában nem tart meg egy kapcsolatot. Olvass még a témában
Amíg én kerestem, kérdeztem felőle, mentem hozzá, szerveztem a találkákat, addig működött minden.
Amikor viszont eljött volna az a pont, hogy neki is nyitnia kellene felém, hogy időnként ő jöjjön, ő kérdezzen, ő legyen kíváncsi rám, valahogy minden elcsendesedett. Nem volt nyílt konfliktus, nem volt sértődés, senki nem mondott semmi bántót. Egyszerűen csak egyre hosszabb szünetek keletkeztek, egyre ritkább válaszokkal.
Azóta sem vagyunk rosszban, ha összefutunk, mindig van pár vicces megjegyzésünk, amit csak mi értünk igazán. De ahhoz képest, hogy korábban szinte mindent tudtunk a másikról, ma már egyáltalán nem számítunk egymásra. Pedig volt idő, amikor tényleg ott voltunk mindenben: szakításban és házasságkötésben, gyászban és örömben. Ebből a kapcsolatból azt tanultam meg, hogy a közös múlt önmagában nem garancia arra, hogy a jelenben is megtartjuk egymást. És hogy néha nem történik semmi látványos, mégis elfogy valami, ami addig természetes volt.
Az egyidős babák illúziója
Egy másik barátságom egészen másképp ért véget. A várandósság időszaka kifejezetten izgalmas volt, mert szinte egyszerre mutattuk fel a pozitív tesztet, és alig egy hét különbséggel szültünk. Akkor biztosak voltunk benne, hogy ez maga a tökéletes forgatókönyv. Előre megterveztük a közös sétákat, az együtt átélt mérföldköveket, és persze azt vázoltuk, hogy a lányaink majd a legjobb barátnők lesznek.
Ehhez képest a valóság sokkal földhözragadtabb volt. Mindkettőnket beszippantotta a saját kis világa. Az eltérő ritmus, a saját gyerekünkhöz való alkalmazkodás, a fáradtság, vagy egyszerűen csak az, hogy minden erőnket a változás túlélése kötötte le… Nem volt időnk igazán figyelni egymásra, és nem is nagyon volt energiánk kilépni a saját körünkből.
Két párhuzamos világban éltünk, amelyek papíron ugyanarról szóltak, mégsem találkoztak sehol. Mire észbe kaptunk, a legmélyebb beszélgetések helyén már csak udvarias üzenetek maradtak. Ma is mosolygunk, beszélgetünk, ha összefutunk, de az a közelség, amit akkor annyira biztosra vettünk, észrevétlenül eltűnt.
Ami megmaradt, és ami helyet csinált az újnak
Az anyaságom kíméletlenül rávilágított arra, hogy a barátság nem a közös élethelyzettől marad életben, hanem a közös szándéktól. Attól, hogy akarjuk-e a másikat az életünkben akkor is, amikor kényelmetlen, amikor fáradtak vagyunk, amikor nincs rá tökéletes időpont.
Persze ahogy az lenni szokott – miközben egyes kapcsolataim elcsendesedtek –, váratlanul újak jelentek meg. Olyan emberekkel kerültem baráti közelségbe, akikkel korábban legfeljebb biccentettünk egymásnak, és ott maradtak azok a régi ismerősök is, akik mellettem voltak végig.
Ők megtanították, hogy a barátság nem feltétlenül azonos élethelyzet kérdése.
Ma már nem hiszem, hogy minden barátságnak örökké kell tartania, még akkor sem, ha rengeteg közös vonás, élmény vagy a megmásíthatatlan múlt köt össze bennünket. Mindannyian változunk, és van, aki csak egy szakaszon kísér minket. Ez nem kudarc, hanem az élet természetes rendje.
Nincs bennem neheztelés azokkal a barátságokkal kapcsolatban, amelyek nem élték túl az anyaságomat vagy az elmúlt éveket sőt, már jó érzéssel tudok visszagondolni arra, amit adtak. És hálás vagyok a tapasztalásért is, mert azóta sokkal tudatosabban engedem közel magamhoz azokat, akik valóban jelen tudnak lenni az életemben – ebben az időszakban, ebben a verziómban.
