Csakhogy mire eljutottam odáig, hogy becsukjam magam mögött az ajtót, sokszor már nem volt meg bennem a vágyakozás, csak a kimerültség. Az utazás nem a világ felfedezéséről szólt, hanem arról, hogy legyen néhány nap, amikor nem érzem úgy, hogy teljesen szét vagyok esve. Aztán idővel rájöttem, hogy ez így egyáltalán nincs rendjén.
Túl későn szakítottam időt a pihenésre
Az indulás előtti időszak is csak még stresszesebbé vált: az arra az időszakra eső munka „ledolgozása”, az utazás logisztikája, a bűntudat, hogy nem vagyok elérhető, vagy épp az aggódás, hogy ha most kilépek a mókuskerékből, minden összeomlik.
És igen, ott volt az utazás. Néha valóban gyönyörű helyekre mentem. De sokszor kellett két-három nap, mire egyáltalán elkezdtem érezni, hogy hol vagyok. Még ott volt a vállamban a feszültség, a mellkasomban a szorítás. Olvass még a témában
Mire végre kicsit megnyugodtam, már jött is a visszaút. És én, ahogy a bőröndöt bepakoltam, újra ugyanabba a stresszes, túlpörgött világba tértem vissza, csak kicsivel kevésbé üres energiatartállyal.
